A Roskilde Fesztiválról érdemes tudni, hogy a befolyó - valószínűleg nem kevés - nyereséget mind-mind jótékony célokra költik, alapítványok és különböző hasznos szervezetek munkáját segítve ezáltal. A szervezők és rendezők, akik körülbelül 18 ezren (!!!) vannak, ingyen dolgoznak. Önként jelentkezőkből állítják össze a csapatokat, amelyeket természetesen néhány jól képzett és tapasztalt profi vezet. Példásan működik a rendszer, és az idei fesztivál ismét bizonyította, hogy értelmes, normális és - leginkább - emberi hangon értő, szimpatikus rendezőgárdát is össze lehet szedni.

Tavaly tragikus események történtek Roskildében - mint ismeretes a rossz időjárás, a csúszós, saras talaj és az óriási tömeg miatt a Pearl Jam fellépése alatt kilenc fiatal lelte halálát a nagyszínpad előtti "dühöngőben". Idén a hangulat sokkal visszafogottabb volt, érezhető volt a levegőben a feszültség. A megnyitó is különbözött a megszokottól, hiszen az első fellépő előtt a szervezők egyik szóvivője, valamint egy helyi - dán - zenész emlékezett meg a tavalyi szörnyű eseményekről, majd egy kis emlékparkot nyitottak meg a közönségnek, ahol kilenc fácska őrzi a szerencsétlenül járt fiatalok emlékét.Az első nap, azaz a csütörtök mindig kissé rövidebb, mintegy bemelegítés a következő három "teljes" napra. Nem volt ez másképp idén sem, de azért már ekkor is akadtak nagy nevek. Az amerikai Deftones a nagyszínpadon döngette a népet, én azonban ekkor még leginkább a "beilleszkedéssel" és az ismerkedéssel voltam elfoglalva. 2000-ben már jártam itt, így most rögtön feltűnt, hogy eggyel kevesebb helyszín van a tavalyiakhoz képest. Ez annyiból jó, hogy kevesebb helyre kell rohangálnom, ha szeretnék minél több mindent látni, hallani. Kezdésként sikerült pédául a Tahiti 80 nevű francia popzenekar fellépését meghallgatni, ahol a világ egyik talán legviccesebb basszusgitárosát is volt szerencsém megcsodálni. Az igen mackós kinézetű, jámbor ember a hangszer kezelése mellett a közönséget is megmozgatta, fura tánclépéseket, mozdulatokat mutatott be, amelyeket a lelkes nézősereg természetesen hűen utánozott. A Placebo kora esti koncertjébe csak belekukkantottam, hiszen nemsokára úgyis láthatjuk őket a Szigeten, de a hallottak alapján, illetve az áprilisi bécsi koncert tapasztalataiból azt szűrtem le, hogy nagyon jó buli várható tőlük augusztusban Budapesten.

A nyitónap estéjére még két fellépést ütemeztem be, bár a Tool nagyszínpados játékába éppen csak belepillantani volt időm. A nemrég új nagylemezzel előrukkoló, nagyon sajátos rockzenét játszó csapat tagjai szinte megmerevedve álltak az óriási színpadon. Helyettük a két nagyméretű vetítővásznon torz, bizarr figurák, alakok és bábok végezték az akció jó részét. Már ezen a koncerten egyértelműen hallatszott, hogy a Roskilde Fesztivál hangzásával és hangerejével idén sem lesz gond. Hangos és mégis nagyon tiszta, jól kevert koncerteket kapott a több tízezer néző a négy nap alatt. Mindez a legkisebb sátorra is igaz volt, ahol a csütörtöki napom végződött. Az Angliában - és lassan a kontinensen és Amerikában is - oly népszerű stílus, a 2-step vagy UK garage egyik legnagyobb nevű képviselője, Wookie adott egy nagyon közvetlen, vidám hangulatú koncertet a "Kék" sátorban (Roskildében a színpadokat színekkel jelölik: legnagyobb a "Narancs", majd ezt követi a "Zöld", a "Sárga", a "Fehér" és a "Kék"). Wookie egy csellista hölggyel és három férfi énekessel felálló csapata bebizonyította, hogy élőben is nagyszerűen előadható ez a fajta - sokak által kizárólag a stúdiók falai közé és a táncparkettekre képzelt - zenei stílus.

Igazából még a péntek sem volt annyira telis-tele fontos koncertekkel - legalábbis egy finnyásan válogató újságíró számára -, de persze akadtak finomságok a napi menüben. Az egész fesztivál egyik legjobb koncertjét éppen pénteken este adta a nagyszínpadon az amerikai fenegyerek, Beck. A hihetetlen hangulat kialakításában megfelelően őrült kísérőzenekara is segítségére volt. Szerepelt a programban az összes nagy Beck-dal, valamint a Moulin Rouge filmzenelemezen szereplő David Bowie-feldolgozás, a Diamond Dogs is elhangzott. Beck meglepően kombinálta a pörgős és akusztikus betéteket, de a közönség mindvégig nagyon jól tűrte ezeket a hirtelen váltásokat. Közben megjelent az égen néhány óriási hőlégballon is, amelyeket természetesen Beck rendelt oda. A mintegy kétórás műsor végén aztán az egész színpadot sárga színű - az amerikai rendőrség által a bűntények helyszínelésekor használt - zárószalaggal tekerte be a szédült énekes.

Szintén pénteken játszott az örökifjú gitártépő, Neil Young és zenekara, a Crazy Horse, akik monumentális, több mint két és fél órás műsoruk első és utolsó dalát is a tavaly elhunyt fiataloknak ajánlották. Khaled (aki szintén ellátogat idén a Szigetre), valamint Nick Cave koncertjéből ismét csak egy kóstolónyi jutott, mivel néhány dalt követően mindig egy másik helyszínre kellett továbbsietnem. A hosszú nap egészen hajnali fél 5-ig tartott: ismét a legkisebb sátorban toporogtam több száz társammal együtt, hogy az angol Plaid duó bemutassa legfrissebb lemezét. A kísérleti elektronikus zenék egyik legjobb nevű kiadója, a Warp szolgál otthonul a két londoni fiatalembernek, akik Double Figure című harmadik albumuk anyagát játszották elsősorban. Megérte a hajnalig való várakozás, mert a minimál látvány mellett olyan hangfüggönyöket és játékos, megdöbbentő dolgokat produkáltak, amiket itthon ritkán van lehetőségünk hallani. (leginkább a budapesti X-Peripheria fesztivál keretében lehetett szerencsénk hasonlóhoz).

Minél inkább halad előre az idő, annál inkább ráébred az ember, hogy nem is lehetne négy napnál tovább bírni egy ilyen nagyméretű, ennyi jó nevű fellépővel megáldott fesztivált. Egyszerűen nem tudja a halandó ember szürkeállománya feldolgozni a rengeteg audio- és vizuális információt. Persze ez mind csak fecsegésnek tűnik, de valóban más egy ilyen fesztivál, mint a mi Szigetünk, ugyanis itt már délután és a kisebb színpadokon is olyan nagy neveket láthatunk, akikkel nálunk - ha egyáltalán eljönnek Magyarországra - bizonyosan csak a nagyszínpadon, a főműsoridőben találkozhatnánk.

A szombatom jól indult, hiszen délután 5-kor már a 2000 legjobb albumai között számon tartott The Sophtware Slump dalait játssza az amerikai Grandaddy együttes, amelynek kellemes, orgonával átszőtt pophangzása nagyon jól illett a nagy meleghez. Aztán rohanás tovább a My Vitriol nevű feltörekvő angol új gitárzenekar fellépésére, majd onnan egy gyors vacsorát követően a hatvanesztendős Bob Dylan koncertjére. Az idő ekkor kezdett el rohamosan romlani, és mire PJ Harvey következett a sorban, már esett is. Mindez azonban csak előjáték volt, mert Robbie Williams fél 11-kor kezdődő bulija alatt már úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Ez azonban mit sem zavarta a majd' 60 ezres közönséget, amely végigőrjöngte az angol énekes show-ját. Robbie bécsi fellépéséről már korábban is beszámoltunk itt az est.hu-n, és most is csak hasonlóan lelkesen lehet írni róla. Zseniális showman, a közönséget pillanatok alatt az ujja köré tudja csavarni, még akkor is, ha özönvízszerű eső zuhog. Zárásként a Queen slágerét, a We Are The Championst is elnyomta, de korábban már - a közönség jóváhagyásával - a legutóbbi U2-lemez sikerét, a Beautiful Dayt, valamint a Limp Bizkit Rollin' című dalát is eljátszotta. Emellett természetesen az összes Robbie-sláger, sőt még egy kissé punkos Take That-feldolgozás (Back For Good) is belefért a koncertbe.

Az estének ezzel még nem volt vége. Gyors vízhatlanítást követően rohantam tovább a második legnagyobb színpad felé, ahol a nemrégiben hosszú csipkerózsika álomból feléledő Stereo MC's nyomta a talpalávalót, méghozzá igen jól. Főleg a friss nagylemezről szóltak a dalok, de persze a korábbi sikerek - mint a Connected vagy a Step It Up - sem maradtak el. Az éjszaka záróbulija a Faithless nevéhez fűződött, amelynek műsorát szintén láthatjuk majd a Szigeten. A Faithless élőben nagyon meggyőző, a nagy slágerek mellett bátran játsszák a lassabb dalokat is. Az új albumon két dalban éneklő Zoe, valamint egy háttérénekesnő egészíti ki Maxi Jazz lassú rapjét, de a ritmusszekció és a kísérő gitáros is nagyon a helyén van. A közönség az Insomnia alatt esett leginkább révületbe, melyet a zenekar a koncert során kétszer is lenyomott. Ez az 1996-os sláger zárta le a szombati éjszakát, illetve már a vasárnap hajnalt. A végére az eső is majdnem elállt, ami jó előjel volt a következő napra. (Itt említem meg, hogy idén is sikerült egy nagyon fontos fellépésről lecsúsznom. Az angol Basement Jaxx house-duó Robbie Williams koncertjével egy időben játszott egy másik helyszínen, amit az eső miatt meg sem próbáltam megközelíteni. A szerencsés jelenlévők karneváli hangulatról, óriási buliról számoltak be.)

A szervezők biztosan gondoltak rám, mert a vasárnapi programot úgy állították össze, hogy ne kelljen túlzottan sokat rohangálnom a különböző színpadok között. Mindenhonnan kényelmesen átértem a következő fontos fellépő bulijára, ami igen jól jött, hiszen háromnapi fáradtság volt már a lábamban. A műsor korán, délután 2-kor a Feeder kissé lagymatag koncertjével indult (ez meglepő, hiszen az angol trió új albuma igen pörgős rockdalokkal van tele). Az amerikai Queens Of The Stone Age azonban kárpótolt mindenért, másfél órás rockőrűletnek lehetett tanúja a nagyszínpad közönsége. A tavalyi esztendő egyik legelismertebb rocklemezét készítő csapat meggyőzően bizonyította, hogy nem volt véletlen a Rated R sikere. (Már nem kell sokat várni és friss QOTSA-anyagot hallhatunk, ami valószínűleg az év végén kerül majd a boltokba.) Pici pihenő után a francia Phoenix együttes pop extravaganciája jött, nagy sikerrel táncoltatták meg a közönséget: United című albumuk legnagyobb slágere, az If I Ever Feel Better lázba hozta még a legkevésbé mozgékony hallgatót is. Ezután nyugtatóként hatott a skót Arab Strap koncertje. Aidan Moffat és társai az elborultabb elméknek szolgáltak remek szellemi táplálékkal.

Kicsit ismét felpörgött a hangulat egy óra múlva, amikor az amerikai Dandy Warhols együttes lépett színpadra. Az óriási afrohajat viselő dobos vokáljával kisegítve az énekes, Courtney Taylor-Taylor az igen lelkes közönség legnagyobb örömére egy emlékezetes, bár igen kurta koncertet adott zenekarával. Thirteen Tales From Urban Bohemia című remek 2000-es albumuk legutóbbi kislemezdala, a Godless óriási sikert aratott, azonban az kissé furcsa, hogy az előző, 1997-es album dalaiból szinte semmi nem hallhattunk.

Az angol-ázsiai Talvin Singh és kísérőzenekara következett ezután. A modern tánczenei megoldásokat tradicionális indiai és pakisztáni népzenei elemekkel, tablával keverő Talvin Singh nemrégiben megjelent második lemezének dalait játszotta igen szabad felfogásban, gyakori improvizációkkal, dob- és thereminszólókkal megtámogatva. A vokalista szerepét Talvin Singh mellett egy angyali hangú és kinézetű indiai hölgy látta el, valamint egy dalban egyik hangszeres kísérője is beszállt rappelni.

A fesztivál zárómomentuma a Cure idei egyetlen fellépése volt, amely még világosban kezdődött meg, de jóval éjfél után végződött. Robert Smith-nek és zenekarának tavaly elmaradt a fellépése a Pearl Jam-koncert alatt történt tragédia miatt - most pótolni jöttek az elmúlt évi hiányt. Már sokszor és sok helyen elhangzott, hogy a Cure feloszlik, nem koncertezik többet és lemezt sem készít, de a mostani koncert is azt bizonyította, hogy a "sötét oldal" veterán zenekara azért még továbbra is képes óriási tömegeket megmozgatni. A Cure ezen az estén főleg az utóbbi néhány albumra támaszkodott, de a régi slágerek közül a Shake Dog Shake, a Forest és a Just Like Heaven is befért a mintegy kétórás műsorba. A távolból úgy tűnt, mintha Robert Smith fogyott volna talán egy kicsit, de erre azért nem esküdnék meg. Smith a búcsúzásnál annyit mondott a tömegnek, hogy majd visszatérnek még Dániába... ha befejezték a stúdiómunkát. (Hát akkor most döntse el valaki, hogy vége-e a Cure-nak vagy sem. Ez még nem lefutott történet, azt hiszem.)

Összeségében a tavalyinál - érthetően - kissé visszafogottabb, kevesebb nagy sztárt felvonultató, de ettől függetlenül igen élvezetes fesztivált tudhattam magam mögött. Az idő mindenképpen jobb volt, a biztonság nőtt, bár ez kicsit hosszabb várakozással és körülményesebb szervezéssel járt, de a Roskilde Fesztivál túl tudott lépni a 2000-es tragédián és sikeresen lépett be negyedik évtizedébe.



szöveg+fotók: