Elég barátságtalan volt a fogadtatás, mikor (a) South Parkhoz érkezett a buszunk, mármint ami az időjárást illeti. Csúnya felhők és ritkás esőcseppek próbálták kedvét venni a negyvenvalahány-ezer piknikező fesztivállátogatónak. A hatalmas színpadon már kora délutántól elkezdődött a program. Elsőnek két helyi zenekar játszott, de mire megérkeztünk, már egy nyolcvanéves, szemüveges trombitás bácsi állt a színpadon dzsesszzenekara kíséretében. Humphrey Lyttleton volt az, aki a legújab Radiohead-lemez Life In A Glasshouse című dalában is fújt. Számos dzsesszdíjjal jutalmazták már munkásságát, és ma is jó formában volt. Az izlandi poszt-rock együttes, a Sigur Rós műsora viszont mintha nem is lett volna, olyan rövid és semmitmondó volt így elsőre, de aki ismerte őket korábban is, annak biztos bejöttek ezek a modoros, szomorkás dalocskák. Velük ellentétben a Supergrass - Oxford második leghíresebb zenekara - olyat zúzott, ahogy kell. Fesztiválra való pörgős programmal jöttek, kár, hogy nekik sem jutott túl sok műsoridő, pedig a tengernyi ember nagy vigyorral, heves bólogatás közepett szorongatta Radiohead-mintás söröskorsóját koncertjük alatt.Az átszerelések alatt a Beta Band lemeze szólt, ami szintén jó húzás volt a szervezőktől. Aztán máris színpadon állt Beck egy szál dobozgitárral és eljátszott nekünk pár countryballadát. Elég hangulatos lett volna, ha mondjuk húszan hallgatjuk őt egy tábortűz mellett a Balaton-parton, de így, több tízezer ember előtt eléggé elveszettnek tűntek ezek a jó kis dalok. Műsora második felében besegített neki még egy gitáros meg egy basszeros (a turnécsapatából), de így sem vált monumentálissá a koncert. Gondolom, más is a "nagyzenekaros" fullextrás Becket választotta volna inkább (lásd beszámolónkat a Roskilde Fesztiválon adott koncertjéről - a szerk.).

Beck félórája után egy borzasztó hosszú, 35 perces szünet következett, pedig az első tíz perc átszerelés után semmi nem történt a színpadon, csak valami Hot Jazz Band-típusú muzsika szólt, és velem együtt többen elkezdtek veszíteni a türelmükből. De végre csak megszólalt a Kid A-ről való The National Anthem agyontorzított, mocskos basszusriffje. Valami gond biztos lehetett, mert az egymásra nézések, a bizonytalan arcok arra mutattak, hogy ott fent a színpadon valami gáz van, pedig idelent olyan szépen, kristálytisztán szólt minden hang, hogy az valami hihetetlen volt. Aztán egy - már lenn is hallható - kis baki történt, a második számot (Airbag) újra kellett kezdeni valami bőgőprobléma miatt, később a dobos, Phil rontott egy elég csúnyát, szóval aggódni lehetett, hogy vajon megvolt-e a kellő számú próba a koncert előtt, de később minden a helyére került (Everything In Its Right Place - ahogy ők is énekelték), és Thom Yorke csodás hangja, illetve a lélegzetelállító dalok feledtették koncert döcögős indulását.

Műsorukat többnyire az utolsó három lemezről válogatták, és csak négy-öt dal (például a My Iron Lung vagy a Street Spirit, a ráadásban a Fake Plastic Trees és a The Bends) került elő a korai időszakból, bár a legnagyobb beindulás pont ezek alatt a számok alatt volt (oké, a Pyramid Song alatt elég hülyén is nézett volna ki az ugráló tömeg). Elég gyakori volt a hangszerek csere-beréje, Colin Greenwood például párszor nagybőgőre cserélte basszusgitárját. Egy kis zongorát is tologattak ki-be, amin hol Jonny Greenwood, hol Thom játszott, de a legállatabb az a No Surprises alatti xilofon volt, amit Jonny szólaltatott meg. Sajna Humphrey bácsi nem csatlakozott hozzájuk a színpadon (a Life In A Glasshouse nem hangzott el), pedig de szép lett volna!

A színpadkép elég egyszerűre volt véve, a háttérben vonalakban elhelyezett lámpácskák világítottak, kétoldalt pedig két nagy mackó sírdogált (a medveszimbolikát illetően lásd Radiohead-interjúnkat - a szerk.). Mivel elöl álltam, a több mint kétórás koncert második felében vettem csak észre az eléggé hátul felállított projektort, amin iszonyú jó szögekből mutatták a csapatot, és a vágás is remek volt. Egészen közelről lehetett látni például Thom arcát, amint a tömegnek félig háttal zongorázik/énekel. Nagy hiba volt ezt a projektort így eldugni az elöl állók elől, pedig simán elfért volna a színpadon, és a koncert is sokkal látványosabb lett volna.

Ott van a Paranoid Androidban a "rain down on me..." sor - na, hát az esőt a dal elhangzása után nem sokkal jól meg is kapták az egybegyűltek. Annyira zuhogott, hogy az első ráadásblokk alatt a közönség puhányabbik része elég nagy intenzitással célozta meg a kijáratot. Pedig három ráadásblokk is volt, és az utolsóban még a legeslegelső Radiohead-sláger, az 1992-es Creep is előkerült, amit a zenekar már hosszú évek óta nem volt hajlandó játszani.

A kicsit botladozó kezdéstől eltekintve egy rossz szava nem lehet senkinek az együttes teljesítményét illetően. Hihetetlen hangulatú koncertet adtak, ügyelve a lassú, lágy dolgok és a pörgősebb dalok egészséges arányára. Thom Yorke hangja ugyanolyan tiszta, érzelmekkel teli volt, mint a lemezeken. Még egyszer szeretném kiemelni a keverőpultos brigád teljesítményét: ez a koncert úgy szólt, ahogy egy ilyen zenekarnak élőben szólnia kell.