Jean-Benoit Dunckel és Nicolas Godin két jóképű, harmincas francia fickó, akik építészmérnöki, illetve matematikusi diplomával, néhány popzenekarral és bárzongorista mellékállással a hátuk mögött alapították meg Air nevet viselő zenekarukat, melynek elegáns, finom és nevéhez illően légies retrofuturista zenéjében a hatvanas-hetvenes évek francia varietéje, easy listening, pszichedélia, funk, triphop és filmzenei hatások keverednek. A versailles-i páros 1998 elején, a Moon Safari lemezzel és annak Sexy Boy című slágerével az egész világon ismert lett, Premiers Symptomes című minialbumukon 1995 és '97 közti kislemezeik dalait gyűjtötték egybe, majd zseniális - a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Pink Floydját idéző - filmzenét írtak Sofia Coppola The Virgin Suicidesához.

Új albumukat főleg Párizsban és Los Angelesben rögzítették, és meghívták vendégségbe énekelni néhány kedvencüket, Becket, a Buffalo Daughter japán-amerikai csajzenekart és Jason Falkner gitáros-dalszerzőt (aki Beckhez hasonlóan dolgozott a Radiohead-producer Nigel Godrichcsal). Ez eddig szép is lenne, de hiába a sok jó ötlet, az elegáns nagyzenekari feltétek, a sok akusztikus gitár, a country paródiák, az Amerika ihlette minimálszövegek: a lemez egy órája valahogy mégis fárasztó és - fura ezt a Air esetében kimondani - nehézkes. Hiába több az emberi hang, ha azok folyton gépiesre torzítottak ("elektronikus előadók vagyunk... új programokat keresünk az önök szórakoztatására" - hangzik el a nyitó számban, a következőben meg már szerelmet is vall Robot Robi stb), a kislemezdalnak választott Radio #1 sem fogja semmire vinni, az album közepén meg egy kupacba kerültek a női-férfi vegyespárosok - és egyáltalán, állandóan azt az érzése van a hallgatónak, mintha a magnó húzná a szalagot vagy a lemezjátszó lassabban forogna! A szájharmonikás-gitáros Beck-dal (The Vagabond) is "csak" egy Beck-dal, ami simán rajta lehetett volna a Mellow Goldon vagy az Odelay-en, az Air nem tudott tenni vele semmit, hogy a maga képére formálja. Beck később verset is mond a Don't Be Light című darabban, a lemez legösszetettebb, legeklektikusabb, legizgalmasabb számában (attól olyan, hogy minden közreműködő hozzápakolt valamit).

Az a helyzet, hogy az első album egy szem vendégénekesnője, Beth Hirsch többet ért, mint az az egész vendégsereg. Még Godin és Dunckel urak egykori alkalmi kísérőzenekara, a United című albummal berockosodó Phoenix is lekörözte az Airt, nemcsak a mindkettejüktől okosan merítő, jó irányba fejlődő Daft Punk.

Viszont egy félresikerült Air-album is magasan jobb, mint az átlag.

7/10


http://the-raft.com/air.html