A Pulp három egymást követő este játszott november végén Londonban: miután az eredetileg meghirdetett 28-i fellépésre a jegyeket pillanatok alatt az utolsó darabig eladták, egy 29-i pótkoncertet iktattak be, ám miután az is teljesen telt házas lett, hozzácsaptak egy harmadikat is november 30-ra. Jarvis Cocker és zenészei legutóbb három és fél éve jelentettek meg nagylemezt, az azt követő turné óta nem is nagyon koncerteztek, így érthető a mostani őszi turnét megelőző nagy várakozás. Ráadásul furcsa, rossz előérzet terjed a rajongók közt: nem lehet tudni, talán ez az utolsó alkalom a Pulpot élőben látni.

A sheffieldi Pulp bő két évtizede létezik, Jarvis Cocker még gimnazistaként alakította, mostani zenészei 1986 táján érkeztek mellé, de hosszú éveken át csak kis kultikus népszerűséget tudtak elérni független kiadású albumaikkal (It - 1983, Freaks - 1986, Separations - 1992) és kislemezeikkel (ezek anyaga a Masters Of The Universe és Intro című gyűjteményeken hallható), mígnem a britpop korszak hajnalán az Island kiadóhoz szerződve hirtelen megnyílt előttük az út. Az 1994-es His'n'Hers album szép sikert hozott nekik, az 1995-ös korong, a később a legjobb brit lemeznek járó Mercury Prize-t is elnyerő Different Class pedig az élvonalba emelte őket (köszönhetően a két óriási kislemezslágernek, a Common People-nek és a Disco 2000-nek). A Pulp az Oasis és a Blur után Nagy-Britannia legnépszerűbb zenekarává vált, Jarvis Cocker, a zseniális szövegeket író értelmiségi popsztár pedig igazi médiafigurává, akinek legnagyobb vihart kavaró akciója az volt, mikor az 1996-os Brit Awards gáláján felszaladt bohóckodni a színpadra és botrányba fullasztotta Michael Jackson álszent fellépését...

 

 

Aztán a Pulp mintha nem tudott volna mit kezdeni a hirtelen jött sikerrel - így "szükségszerű" volt az elfordulás a popos irányvonaltól, ennek eredménye lett 1998-ban a paranoid, elidegenedett, drogoktól kiütött, kereskedelmileg öngyilkos, ám művészileg nem kevésbé értékes This Is Hardcore album. Ezek után sokáig kétséges volt, lesz-e valaha új Pulp-lemez: a mostanában olvasható interjúk tanúsága szerint Jarvisék tavaly csaknem feladták, egy kész lemeznyi anyagot dobtak a szemétbe, de végül a hatvanas évekbeli popgéniusz, az évtizedek óta visszavonultan élő Scott Walker produceri segítségével elkészült, és idén októberben megjelenhetett az új album, a természet és az élet szeretetét hirdető We Love Life.

 

 

A turnét beharangozó hirdetéseken és plakátokon egy bizonyos Fat Truckers neve szerepel előzenekarként, de sajnos nem tudok beszámolni róluk. Pedig nagyjából időben, este 8 körül meg is érkeztem (fontos tudni, hogy Londonban csaknem az összes nagy popkoncert ideje szigorúan szabályozott: este 11-ig mindenképp be kell fejezni mindenféle elő zenét. Ezért általában a vendégzenekar 8 körül kezd, 40-45 percet játszik, majd az átszerelés után a fő fellépő negyed vagy fél tízkor kezd, hogy időben be tudja fejezni műsorát az esetleges ráadasokkal együtt), de a Pulp részéről egy nemes, ám váratlan gesztus késleltette a bejutásomat: a zenekar kérése, hogy aki ingyen/tiszteletjeggyel jut be a koncertre (újságírók, fotósok, vendégek), az 5 fonttal járuljon hozzá az afgán gyerekek megsegítéséhez. Hiába üdvözlik a zenekar egyes tagjai (például Candida Doyle, a billentyűs lány) ismerőseiket a művészbejáró előtt álló sorban, a biztonsági ember mindenkinek elmondja: ha nincs 5 font, nincs belépés. Szóval futás a legközelebbi bankautomatához, vissza a sorba, lecsekkolás, megvan a jegy, nyomás a küzdőtérre... Mindez már háromnegyed kilenckor történik, a színpadon folyik az átszerelés, a Brixton Academy zsúfolva van (a mai estére az összes jegy már jóval egy hónappal előre elkelt). Aztán körülbelül fél óra elteltével kihunynak a fények, a tömeg kántálni kezd - "Jar-vis! Jar-vis!" - és színpadra lépnek a zenészek.

 

 

A kezdő felállás zavarbaejtő: a zenekar tagjain (Candidán, Nick Banks doboson, Steve Mackey basszistán és Mark Webber gitároson) kívül egy plusz gitáros és még két ütőhangszeres! Az ováció persze akkor hág a tetőfokára, amikor beszalad a Pulp énekese, Jarvis Cocker. A legutóbbi interjúkban egy visszahúzódóbb, kevésbé extrovertált, magát szemüvegben fotóztató, az új lemezhez kapcsolódóan a természet szepségeiről elmélkedő, mondhatni nyugodt Jarvist ismerhetünk meg - ma este viszont ismét a "régi", viccesen pozőrködő popsztár-énjét mutatja. Éneklés közben ugrál, rohangál a színpadon és táncol, persze a maga kissé androgün "béna egyetemista" koreográfiájával - mint egy Morrissey-be vagy Brett Andersonba (Suede) oltott Mick Jagger, vagy inkább, mint egy indie Steve Tyler.

Ez a show, ahogy a közönség is kántálta, természetesen róla szól, miként 1980 óta óta az egész Pulp is, hiába ugyanaz a felállás immár hosszú évek óta (az 1997-ben kilépett hegedűs-gitáros Russel Senior kivételével). Jarvis énekel, Jarvis gitározik, Jarvis a közönséget veszi egy kis kézi videokamerával (amelynek képe a háttérben, illetve a színpad két szélén felállított kivetítőkön jelenik meg), Jarvis virágot dobál az első sorokban állóknak, Jarvis szellemeseket mond a számok között... Az első dal után például egyfajta imitált bemelegítő tornát végez: egy karhajlítás - működik, egy lábhajlítás - működik, egy fejhajlítás - működik. Oké, mehet a koncert!

Zeneileg a műsor gerincét természetesen az új album dalai képezik (Weeds, The Birds In Your Garden, Bad Cover Version, I Love Life vagy az elsőként megjelent kislemez két dala, a slágeres The Trees, illetve a koncertet záró epikus Sunrise, melynek hangos-zajos lecsengését még tovább húzzák élőben, mint a lemezen), de régebbi dalok is előkerülnek, mint például a F.E.E.L.I.N.G.C.A.L.L.E.D.L.O.V.E. Számomra meglepő, hogy a közönség teljesen tudatában van, hogy ma este nem lesz sem Common People, sem Disco 2000, és mégsincs lázadás. Elhangzik viszont a Different Class albumról a Something Changed, és az előző lemez címadó dala, a monumentális This Is Hardcore is.

 

 

Ha nem lenne Angliában szinte hagyományos rituálé, akkor is ráadást követelne magának a közönség. Miután visszatapsoltuk a zenekart, még megkapjuk a nyíltan David Bowie-s hangzású Party Hardot és a Pulp első igazi nagy slágerét, az 1992-ben megjelent, de csak két évvel később befutó Babiest. Ekkor már az egész Brixton Academy együtt táncol és énekli, hogy "jejejejejeje, jejejejejeje" - bevallom, én is, túl sok kellemes emlék köt ehhez a dalhoz a messzi kilencvenes évekből. Ez az, ami a Pulpot szeretnivalóvá teszi: az intelligens, ironikus szövegű szellemes popdalok, amelyek ha nem is változtatják az embert fanatikus rajongóvá, mindenképp beleássák magukat az ember fejébe, amikor először meghallja őket. Te emlékszel az első alkalomra?