A Wilco az 1990 és '94 között működő, tradicionális rockot játszó Uncle Tupelo egyik új inkarnációjaként született a multiinstrumentalista-dalszerző-énekes Jeff Tweedy vezetésével. A ritmusszekció a Tupelo utolsó turnéfelállásából származik, Max Johnston gitárossal bővültek négytagúra és így rögzítették 1995-ös bemutatkozó albumukat, az alt.country kategóriába sorolható A.M.-et. Briliáns együttessé akkor váltak, amikor csatlakozott hozzájuk Jay Bennett, a még Jeffnél is multibb multiinstrumentalista, aki egzotikus hangszerekkel dobta fel a countryból, folkból, bluesból, soulból, power popból és tradicionális rockból összeálló mesés dupla albumot, az 1996-os Being There-t, mely tökéletes kilencvenes évekbeli feltámasztása a The Band által képviselt zenei világnak. Még ennél is összetettebb korong a pszichedéliával gazdagodó, már Max nélkül rögzített 1999-es Summerteeth, mely véglegesítette a Wilco iránymutató pozícióját az amerikai tradrock mezőnyben, ugyanakkor messze túl is nőtte azt - már-már a Mercury Rev és a Flaming Lips magasságába ért. A végeérhetetlen turnésorozatairól ismert zenekar azokban az években az angol Billy Bragg-gel közösen is készített két míves albumot, melyen Woody Guthrie felhasználatlan dalszövegeit zenésítették meg (Mermaid Avenue -1998, Mermaid Avenue, Vol. 2. - 2000). A kritikai siker ellenére mégsem sikerült a megkapaszkodás a popzene élbolyában. Először a dobos távozása (Glenn Kotche lett az új ütős), aztán a negyedik sorlemez munkálatai után Jay Bennett kiválása súlyosbította a helyzetet (tulajdonképpen Tweedy rúgta ki), majd az elkészült albumot a Reprise kiadó nem akarta megjelentetni: slágeresebb hangzást szerettek volna a zenekartól. Tweedyék nem voltak hajlandóak változtatni, ötvenezer dollárért megvásárolták a felvételeket a cégtől, majd leléptek onnan. Házalni kezdtek az anyaggal, amit hónapokkal későb végül a Nonesuch kiadó hajlandó volt megjelentetni (a dolog iróniája, hogy Nonesuch - akárcsak a Reprise - a Warner égisze alá tartozik, így a mamutkiadónak végül tulajdonképpen háromszor annyiba került az egész ügy, mintha egy fél évvel korábban megjelent volna a lemez a Reprise-nél).

Kész csoda, hogy a Yankee Hotel Foxtroton a sok zűrből szinte semmi sem hallatszik. Igaz, az előző korongon már vendégzongorázó Leroy Bach-hal újra négyfőssé dagadó zenekar először hívott külső producert (a munkamániásként ismert Sonic Youth-tag Jim O'Rourke személyében), hogy rendezze a sorokat. A YHF nincsen annyira zseniális, mint amennyire az előző kettő lemez volt, de még így is sokkal jobb egy átlagos amerikai alter-tradrock együttes legsikerültebb munkájánál (lásd: Counting Crows: Hard Candy). Az összességében melankolikusabb, fájdalmasabb hangvételű anyag paradox módon a legpoposabb eddigi munkáik közül, és már nagyon távol áll a hagyományos rockzene hangzásvilágától (mondjuk: experimentális tradíció, popköntösben). Az intim, mégis slágeres, finoman effektezett, egységesebb megszólalás felé közelítő dalok (különösen a mániákus War On War, a hegedűs Jesus, etc. és a vicces-nosztalgikus Heavy Metal Drummer) nagyon magukkal tudják ragadni a hallgatót. (A lemez születésének hányatott történetéből I Am Trying To Break Your Heart címmel dokumentumfilm is készült, s közben a zenekarvezető Jeff Tweedy egy másik filmen is dolgozott: ő komponálta Ethan Hawke rendezői bemutatkozásának, a Chelsea Walls című filmnek a zenéjét, mely szintén idén került kiadásra.)

8/10