Fellépők

Kedvenc helyek

The Church: Forget Yourself
|
olvasói:
(0)
(Cooking Vinyl / Neon Music)

Az 1980-ban alakult ausztrál Church agyonüthetetlen rockegyüttes. Volt már nagy mainstream-áttörés közelében, volt már hősi kultuszstátuszban, volt már teljesen elfelejtve – pedig szinte folyamatosan dolgozik és nem is túlzottan hullámzó színvonalon. A Forget Yourself egy újabb esély, hogy néhány újabb rajongó is beleszédüljön ebbe a pszichedélia-örvénybe.


A Church legnagyobb slágere és egyben legtökéletesebb popdala, az 1988-as Under The Milky Way nemrégiben a Donnie Darko című film egyik kulcsjelenetét festette alá, ha máshonnan nem, hát legalább innen illik ismerni az ausztrál zenekart. A Steve Kilbey basszusgitáros-énekes vezette együttes két különböző, de szerves zenei fejlődés eredményeként létrejött arcot mutatott az elmúlt két évtizedben. A nyolcvanasokban ők voltak az „ausztrál R.E.M., U2, Smiths stb.”, a kilencvenesekben az egyik „obskúrus pszichedelikus gitárzenekar”. Az Under The Milky Way-t is tartalmazó Starfish című 1988-as album az amerikai egyetemi rádiók nagy kedvence volt abban az évben, de a sikert nem lovagolta meg a kvartett és szépen lassan kultikus státuszba süllyedt/emelkedett. Az egyre sűrűbb gitárpszichedéliát tartalmazó albumok (Priest = Aura – 1992, Sometime Anywhere – 1994, Hologram Of Baal – 1998) egyre kevesebb hallgatóra találtak, de a rajongótábor kemény magja folyamatosan életben tartja a szövegeiben is hatásos együttest. A legjobb felállásában (Marty Willson-Piper – gitár, Peter Koppes – gitár, Tim Powles – dob, Steve Kilbey – basszus, ének) zenélő négyes kreatív, munkamániás periódusban van: a tavalyi két nagylemezt (melyből az egyik ráadásul dupla volt) idén egy szólólemez (Steve Kilbey: Freaky Conclusions) követte, majd egy szerencsés kiadóváltás után ez az új Church-stúdióalbum. Az együttes tizenhetedik sorlemeze, a 64 perces Forget Yourself azonban azt is bizonyítja, hogy nem csak tempóban, de minőségben sem adja alább ez a négy kiváló zenész. Mindössze néhány öregesebb megoldás, elmúlt évtizedek rutinját idéző pillanat akad, amúgy egy teljesen mai hangképbe illő csavaros, dús, jól szerkesztett space-rock korongot kaptunk. A dallamok végre ismét fülbe másznak (mondjuk, azért slágert nem érdemes keresni), a gitárok dögösen szólnak, az effektek a gerincen tornásznak, a dalszövegek meg az agyban. Ha egy fiatal angol együttes készítette volna (és néhány szerzeménnyel rövidebb lenne), arrafelé az év egyik kiemelkedő lemezeként ünnepelnék.


8/10
Dömötör Endre
2004.01.20
|
Új hozzászólás
Név: E-mail:
Hozzászólás:
Ismételd meg:


2012. február 10., péntek

Elvira
Tagok: túl az 1 millión