Aki megnézte az együttes júliusi Sportsziget-fellépését, meggyőződhetett róla, hogy a kilenctagú zenekar nemcsak stúdióban képes mesteri munkára, hanem élőben is a legnagyobbak között a helye. Az elmúlt évek egyik legjobb hazai koncertjét olyan intenzitással ugrálták, futkározták, headbangelték, ordibálták végig az együttes tagjai, hogy attól komolyzenén nevelkedett általános iskolai zenetanárok is kényszert éreztek volna a másfélórás csápolásra, az egyedi show- és látványelemekből pedig kezdő színpadi koreográfusok meríthettek évekre ötleteket.

A titokzatoskodó, extrém maszkokat viselő figurákból álló Slipknot szép jövőt sejtető színrelépését (Slipknot) egy brutálisan profi munka (Iowa) követte, amellyel a zenekar bebiztosította helyét a metál Hall of Fame-jében. A maga nemében hibátlan második album – majd a különféle mellékprojektekben (Stone Sour, Murderdolls) való vakációzás – után a zenészek továbblépésben gondolkodtak, ezért a korábbi két lemezt gondozó Ross Robinson helyére megnyerték Rick Rubin producergurut, aki számos rocklemez (The Cult, Danzig, Red Hot Chili Peppers, System Of A Down stb.) hangzásfelelőseként bizonyította, hogy nem nagyon tud hibázni a műfajban. Az Iowa lemeznyi zúzása után az évtized metálhangja címre jó eséllyel pályázó Corey Taylor és csapata rendezettebb, egységesebb és populárisabb zenei struktúrák felé fordult, a jól elkülönülő, és mindenek előtt dallamos refrének mellett lassú számok, akusztikus betétek is bőven helyet kaptak a lemezen (ebben vélhetőleg közrejátszottak az énekes Stone Sour-kitérőjének tapasztalatai).

A borongós bevezető (Prelude 3.0) után olyan kiemelkedő szerzemények viszik tovább az Iowa dühös nyersességét mint a Blister Exists, a Three Nil, vagy az Opium Of The People, a varrógéptempót tartó lábdobok, az elfojtott, tompára hangolt gitárok büntető riffjei első hallásra heves bólogatásra késztetik az embert. A lemez első meglepetése a csellóval kísért akusztikus gitáros Circle, ilyesmire aligha számítottak Slipknot-rajongók. A folytatásban a Vermillion című kétrészes szerelmes(!) szám borzolhatja a speed, thrash vagy death metalra vágyó hallgatók idegeit, majd átmeneti gyorsulás után a záró Danger – Keep Awayben ismét lírai oldalát mutatja az együttes. Persze lehetne vitatkozni, hogy okos dolog volt-e megkockáztatni ezeket a váratlan elkalandozásokat, de hamar kiderül: a Slipknot nem veszti hitelét ezzel a progresszívebb irányvonallal, inkább bebizonyítja, hogy nemcsak a legkeményebb metálban állja meg a helyét, hanem ha kell, képes tágítani horizontját, képes az előrelépésre.


9/10