Kattints a képekre!

A festőművész szülők gyermekeként 1960-ban Kairóban született, de hároméves kora óta Kanadában élő Atom Egoyan eleinte drámaírónak készült, a Torontói Egyetemen zenei tanulmányokat is folytatott, majd végül a filmezésnél kötött ki. Egy sor rövidfilm után első nagyjátékfilmét 24 évesen rendezte, s a következő tíz év során - állandó színésznőjével és későbbi feleségével, Arsinée Khanjiannal - az egyik legkövetkezetesebb, legintelligensebb szerzői filmes életművet építette fel (Közeli rokon -1984, Családi mozi - 1987, Szöveges szerepek - 1989, A kárbecslő - 1991, Calendar - 1993, Exotica - 1994), valahol félúton Wim Wenders és David Cronenberg világa között, az elidegenedés és identitáskeresés, az emberi pszichét módosító technikai környezet, a szexuális és egyéb rituálék témakörében (ezt az életművet a magyar közönség 1994-ben a budapesti Titanic Fesztiválon teljes egészében megismerhette). Egoyan ezután az adaptációk felé fordult, és Russell Banks regénye nyomán készült 1997-es Eljövendő szép napok című filmjéért rögtön két Oscar-díjra is jelölték (legjobb rendezés, legjobb adaptált forgatókönyv). Egy újabb adaptáció, az 1999-es Felicia utazása után az 1915-ös törökországi örmény népirtás témájáról forgatott „film a filmben” filmet (Ararát - 2002), 2005-ben pedig Rupert Holmes regénye nyomán, Alison Lohman, Kevin Bacon és Colin Firth főszereplésével készítette el Az igazság fogságában című munkáját, mely hollywoodinak tűnő csomagolása mögött jellegzetes egoyani témafelvetéseket rejt. A rendezővel a film budapesti díszbemutatójának napján beszélgettünk.

-Az első filmed, a Közeli rokon egy örmény család életébe enged bepillantást, a Calendar, amiben szerepelsz is, Örményországban játszódik, az Ararát pedig az örmény népirtást idézi meg. Az örmény származás, az örmény örökség nagy lökést adott neked a filmezés felé?

- Feltétlenül. Az identitás mibenlétének kérdése, az identitás helyreállítása abszolút központi szerepet játszott az én esetemben. Nagyon asszimilált környezetben nőttem fel, miközben tudatában voltam a történelmünknek és a letagadásának, s próbáltam megérteni és megvédeni. Azt hiszem, minden korai filmemben - sőt még ebben a mostaniban is - van egy történet, amit le akarnak tagadni, amit eltussolnak, és közben van egy törekvés a felszínre hozására, napvilágra tárására és másokkal való megosztására. És mindig ott vannak az igazság egymással vetélkedő verziói...

- Melyik a kedvenc filmed a karriered első évtizedéből?

- A Családi mozi.

- Személyes, családi okokból?

- Igen, de imádom a nyelvezetét is. Nagyon szeretem A kárbecslőt is - azt a humor a miatt.

- Mint fiatal kanadai filmesnek, David Cronenberg afféle apafigura volt számodra?

- Azt hiszem, ő kanadai filmesek egész generációja számára óriási példakép, mert Kanadában maradt, bátor volt és készen állt rá, hogy ilyen szokatlan témákkal foglalkozzon. Vegyük például egy olyan filmjét, mint a Videodrome. Az egyszerűen forradalmi volt a maga idejében!

- Egy évtizeden át szerzői filmeket készítettél, magad írtad a történeteidet, aztán az Exotica után hirtelen váltottál: az Eljövendő szép napok már egy Russell Banks-regény adaptációja volt, és azóta főleg mások történeteit adaptálod vászonra. Miért jött ez a váltás?

- Azt hiszem, az Exotica után úgy éreztem, hogy minden, amit írok, csak ismétel valami olyasmit, amit korábban már feltártam. Mikor elolvastam Russell Banks könyvét, hirtelen megéreztem, hogy egy teljesen új narratív lehetőséget kínál fel számomra, megmutat egy olyan világot, amit nem ismertem: egy kisvárosi közösség életét. Csodálatos ajándék volt számomra. És azt hiszem, minden további adaptációm esetében egy-egy olyan világot kaptam az íróktól, amit én magam nem ismertem. A Felicia utazása esetében ezt az angol-ír világot, vagy a show-biznisz világát, amit Az igazság fogságában mutat be. Az Ararát ugyan az én eredeti forgatókönyvem, de bizonyos szempontból történelmi források adaptációja is, egy eredeti konstrukcióba beépítve. Úgy érzem, most már szeretnék visszatérni az eredeti történetek kitalálásához, de a kísértés mindig óriási, amikor egy jó könyvet olvas az ember. Egy igazán jó könyv hatalmas inspirációt jelent, és nehéz ellenállni az adaptáció kísértésének.

- Mi a legnagyobb álmod az adaptációk terén? Paul Auster talán? Olvastam egy tíz évvel ezelőtti interjút, amiben róla áradoztál...

- Azt hiszem, az a New York-trilógia olvasása után történt: az a könyv hihetetlen nagy hatással volt rám. De bármilyen nagyszerű is egy regény, és bármekkora hatással is bír, nem feltétlenül fordítható le jól a mozi nyelvére. Minden regény esetében, amit adaptáltam, épp azok a részek, amiket a legerősebbnek találtam a könyvben, furamód végül nem kerültek be a filmadaptációba. Megtanultam tisztelni a különbséget aközött, mire képes egy nagy könyv és mire a film. Az igazság fogságában esetében az alapanyag izgalmas volt, de hozzá kellett adnom valamit, ahogy mindegyik korábbi adaptációmnál is. Az Eljövendő szép napokhoz a hamelni patkányfogó mítosza volt az, amit hozzátettem. A Felicia utazása esetében a főzőcskézős műsor és a főhős anyjával való viszonya. Ebben a mostani filmben pedig a kislány a tévéműsorban és a viszonya a hőseihez, ehhez a két férfihez. Nem mondom, hogy ez jobbá tette volna a könyvet is - ennyire nagyképű azért nem vagyok -, de a projektet közelebb hozta hozzám, és mélyebbre vitt egy világba, ahová nem jutottam volna be különben.



- A korai filmjeid fő témái a voyeur magatartás, a kukkolás és a modern technológia használata, a rituálék, a mindennapokhoz adaptált mítoszok... Még mindig ugyanúgy vonzanak ezek a dolgok?

Kattints a képekre!

- Igen, és azt hiszem, ez ebben az új filmben is látszik: ahogy Hollywoodot bemutatom, és ahogy ezeket a jelenteket beállítottuk. Kukkolóknak kell lennünk. Ha nem kukkolókként merülünk bele a filmbe, nem működik igazán. Ha nem gyanakszunk arra, amit látunk, és nem próbáljuk meg összerakni a részleteket... Tudom, hogy Az igazság fogságában jobban támaszkodik a zsánerelemek használatára, és a rejtély természete is sokkal explicitebb, mint a korábbi munkáimban. Azokban a feszültség másféle volt, mert a néző próbálta bemérni a saját helyzetét, miközben nézte a filmet... De vegyük például a videokép használatát a korai filmjeimben, ahol valami mindig mediatizálva volt. Ebben a mostani filmben is megvan ugyanez, az ötvenes évekbeli glamour világában játszódó jeleneteknél. Ez a médián való átszűrés ezúttal finoman, csábítóbb módon történik, nem annyira agresszíven, mint a korai filmjeimben.

- Láttad Paul Schrader A szexfüggő című filmjét?

- Igen, láttam.

- Egy szexmániás tévésztár, aki a videózás rabja lesz... Amikor láttam, azt gondoltam: Egoyan is valami ilyen filmet csinálhatna Hollywoodban. Az igazság fogságában meglepően közel is áll A szexfüggő világához.

- Igen, érdekes, mert szintén ilyen dekadens figurákkal foglakozik. De az én filmemben a fiatal nő hozzájuk való viszonya a történet leghangsúlyosabb, legérdekesebb összetevője.

- Hogyan viszonyulsz Hollywoodhoz? Ez lesz a jövőd?

- Nem. Most használnom kellett a hollywoodi típusú filmek textúráját, hogy ezt a konkrét történetet elmeséljem, de nem hiszem, hogy ez bármiféle irányváltás lenne a pályámon. Amint az előbb is említettem, Az igazság fogságában képei ugyanannyira mediatizáltak, mint bármelyik korábbi filmemben, csupán a textúra a kommersz filmeké.

- Szóval a jövőben visszakanyarodsz a független filmek világához?

- Igen, de valójában ez a filmem is független film. Mint minden eddigi.



„A fiam is vittem System Of A Down-koncertre” - tovább az interjú 2. részéhez >>