A jelek szerint az Osbourne család feje (bár ez a cím inkább feleségének és menedzserének, Sharonnak járna) kínosan ügyel rá, hogy időről időre piacra kerüljön ilyen-olyan Ozzy-portéka. A helyzet az, hogy Ozzy nevével ma bármit el lehet adni, akár a szart is, ha épp arról lenne szó. Ezen a feldolgozáslemezen az öreg rocker ízlésével amúgy nincs nagy gond (ha kicsit érzelgősen is, de tényleg igazi klasszikusokat válogatott össze), más kérdés, hogy nem minden esetben tudja az elvárt színvonalon lefutni az adott tiszteletkört. Van itt szerzemény John Lennontól és a Beatlestől, a Rolling Stonestól, a King Crimsontól, a Buffalo Springfieldtől, a Creamtől, David Bowie-tól és más hírességektől – ezért is fájó, hogy igazán jó feldolgozást nem találunk a lemezen. Osbourne ahelyett, hogy – felhasználva egyedülálló rockzenei rutinját – új ízt adna a szerzeményeknek, távol tartja magát a radikális megoldásoktól, csak itt-ott mer észrevehetően belenyúlni a dalokba. Persze a tisztelet érthető, és van azért néhány egészen korrekt átdolgozás is, a gyengébb próbálkozások esetében meg talán érdekes lehet a jól ismert számok refrénjeit Ozzy elhasznált hangjával hallani. A lemezt egy önfeldolgozás zárja: a Changes című Black Sabbath-dal lányával, Kellyvel duettben előadott érzelmes-ábrándozós verziója (mely eredetileg a lányka nagyot bukó 2002-es Shut Up albumának 2003-as bővített – és épp Changes címre átkeresztelt – újrakiadásán jelent meg) egyértelműen arra utal, hogy a heavy metal atyja már nem a régi, és bármennyire is tiszteljük úttörő munkásságáért, be kell látni, kiöregedőfélben van a szakmából.


6/10