Az első perctől megkapja a hallgató a jól megérdemelt adrenalin flash-t: a zenéjében Madonna utóbbi slágereire hajazó Faster Kill Pussycat című beharangozó kislemezdal a brit Sneakar Pimps triphopzenekar egykori énekesnőjével, Kelli Alival íródott, de Brittany Murphy, a 8 mérföld és Sin City című filmekből ismert vagány fiatal színésznő énekli. Ezután pillanatnyi pihenőre sincs esély: a No Compromise még beindultabb forma, amiben Oakenfold felfedezettje, Spitfire énekel. Az ezt követő Sex N’ Money furcsa zene: a Knight Rider némileg eltorzított témájára úszik rá egy house ütem, arra pedig gitárnyűvés, mindez megspékelve Pharrell Williams (Neptunes, N.E.R.D.) énekével, aki – mi tagadás – elég furcsán hat ebben a miliőben. Jó DJ-ként – tudván, hogy csak egy órácskája van – Oakenfold ezen a ponton még rátesz egy lapáttal: a Switch On afféle dance zúzda Prodigy-módra, rengeteg gitárral, akciófilm-betétdal hangulattal, a mikrofonnál a Onerepublic-tag Ryan Tedderrel, aki később aztán még két számban is visszatér.  
 
Addig azonban itt van az Amsterdam című darab, amiben Paul egy misztikus utazásra ereszkedik a trance bugyraiba (izgalmasnak sajnos ez sem nevezhető, egyszerre epikus és döngölős, de hát mindig lesznek majd, akik pont ezt szeretik, és ki vágná ezt jobban Oakenfoldnál?). A Set It Off újabb meglepetést hoz: maga a legendás Grandmaster Flash szövegel egy electro, break, dance és opera elemeket felvillantó alapra. Ezután jön a második Ryan Tedder-es darab, egy zongorás pop-ballada képében, ami pillanatnyi megnyugvást hoz, de csak a tempó alapján. A Praise The Lord újabb sebességváltással jár, természetesen felfelé, a gitártéma érdekes, de a szinti igencsak ódon hangszíne komoly csapás. Aztán a Save The Last Trance For Me következik – no comment.  
 
Ezután ismét Ryan Tedder jön egy egekig szárnyaló zúzós euro-trance darabbal. Az utolsó előtti dal, a Vulnerable egész jó – ebben a Bad Apples zenekar vendégszerepel, amellyel Oakenfoldnak komolyabb tervei is vannak: saját kiadójánál, a Perfectónál akarja megjelentetni bemutatkozó nagylemezüket, csakúgy mint a már említett Spitfire-ét. Az album utolsó számában is Spitfire énekel, és ebben aztán tényleg van minden: olyan mintha a Cult megmártózott volna a manchesteri rave-ben, ami nem rossz, még a Rolling Stones-féle huhogás is jól áll, a vége viszont nagyon kurtán lett lekeverve, mintha kirúgták volna a bagázst a stúdióból, pedig ez nem valószínű. Legalább valami jó dumát, valami szöveges geget tehettek volna a végére, ha mostanában leginkább már úgyis filmzenében utazik emberünk. Talán majd legközelebb…