A heavy metal keresztapja vészesen közeledik hatvanadik születésnapjához, ami bevallottan frusztrálja is, ezért igyekszik bizonyságot adni arról, hogy az évek nem fognak ki rajta, s ha külsején meg is látszik az idő múlása (és a közben elfogyasztott nagy mennyiségű tudatmódosító hatása), ugyanaz a rock’n’roll vér buzog benne, mint a Black Sabbath csúcskorszakában. Ozzy saját bevallása szerint életében most először készített teljesen józanul lemezt, ami szerencsére nem befolyásolta negatívan a végeredményt (igaz, nem kell sajnálkoznunk korábbi drogos időszaka miatt sem). Az énekest hű fegyverhordozója, Zakk Wylde segítette a nehéz pillanatokban: a gitárhős ezúttal nemcsak feljátszotta a számokat, hanem azok megírásában társszerzőként is részt vett, s érezhetően komolyan vette feladatát.  
 
A modern és tiszta hangzás mellett a lemez nagy erőssége a gitárjáték: bár Zakk nem minden számban tudott emlékezetes pillanatokat produkálni (sőt, néhány szerzeményből szégyenszemre teljesen kispórolta a gitárszólókat), néhány jól eltalált témánál biztosan sajnálta, hogy nem saját zenekarában, a Black Label Societyben használta azokat fel.  
 
Ozzy már nem olyan kemény, mint fénykorában, néhol érzelgősre veszi a figurát (mint az annak idején rákkal küzdő feleségének írt Here For You és a Lay Your World On Me esetében), amúgy viszont tisztességesen megöregedett rockerként vezeti elő mondandóját. Azok a lemezek, amelyek miatt az Osbourne név bevonult a rocktörténelembe, már régen megszülettek, a Black Rain nem sokat ad majd hozzá a legendához, de ilyen korban már az is valami, hogy nem is vesz el az életmű értékéből.