Az 1940-es születésű Herbie Hancock a dzsessz egyik legnagyobb alakja – nem tévedhetünk, ha a műfaj történetének tíz legfontosabb zongoristája között említjük. Ha azt gyorsan át is ugorjuk, hogy mit tett magával a dzsesszel (például rock, funk, soul, sőt szintetizátoros kísérleti zenei és elektronikus tánczenei elemekkel frissítette a műfajt, valamint 1973-ban Head Hunters címmel elkészítette a fúziós dzsessz egyik alaplemezét), azt nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Rockit című 1983-as felvételével az electro egyik kulcsművét hozta létre. Vagy arról is muszáj szólni, hogy Cantaloupe Island című 1964-es funk-dzsessz szerzeménye a hangmintavadász US3 kollektíva átdolgozásában a kilencvenes évek egyik legnagyobb partislágere lett (Cantaloop). Joni Mitchell-lel már a hetvenes évektől kezdve többször dolgozott együtt, zongorázott az énekesnő dzsesszel kacérkodó Mingus című 1979-es nagylemezén, és szerepelt két legutóbbi albumán, a harmincas-negyvenes évekbeli dzsesszdalokat feldolgozó 2000-es Both Sides Now-n és a Mitchell-önfeldolgozásokra épülő 2002-es Travelouge-on is. Herbie Hancock és Joni Mitchell komplexitás iránti igényük, valamit más műfajokban tett kalandozásaik miatt is kapcsolatba és párhuzamba állíthatók egymással. 
 
A River – The Joni Letters egységes, kerek, jól felépített, nívós darab. Egyszerre felel meg egy Herbie Hancock-lemezzel szemben támasztott elvárásnak, és egy jól kivitelezett tribute album kritériumainak. Hancock felől nézve popdalok stílusos, ihletett átültetéséről szól, a tiszteletadás felől közelítve pedig azt mondhatjuk, hogy a bevezetőben említett A Tribute To Joni Mitchell albumhoz képest sokkal jobban tárja fel Mitchell összetett dalszerzői erényeit, és kevesebb énekes megszólaltatásával is közelebb jutunk egy Joni-lemez hangulatához. Az itt szereplő tíz számból nyolc a dalszerző-énekesnőtől származik (ezúttal is főleg a hetvenes évekbeli kulcslemezekről, egy 1988-as szerzemény kivételével), a maradék kettő pedig olyan sztenderd (a Duke Ellington-féle Solitude és az itt is szaxofonozó Wayne Shortertól való Nefertiti), mely nagy hatással volt Mitchell dalszerzői technikájára. Az átlagosan hétperces átdolgozások végig nyugodt mederben maradnak, virtuozitás helyett a textúrák egymásra helyezésén és az együttes játékon a hangsúly.  
 
Az énekhangok is remekül szolgálják a közös produkciót. Norah Jones tökéletesen passzol a nyitányhoz, ám ennél is kellemesebb meglepetés Tina Turner bámulatosan visszafogott beugrása, vagy az angol Corinne Bailey Rae finom River interpretációja. Meglepetésre a brazil dzsesszénekesnő, Luciana Souza által előadott Amelia áll legközelebb az eredeti énekhanghoz, míg maga az eredeti énekhang az említett 1988-as szerzemény, a Tea Leaf Prophecy újraértelmezéséhez járul hozzá, ezúttal is nagyon helytálló módon. A kanadai honfitárs, Leonard Cohen éneklés helyett elszavalja a mindössze Hancock zongorájával kísért The Jungle Line-t, ezzel is kihangsúlyozza Mitchell szövegeinek költői minőségét, valamint stílusosan le is zárja ezt a „most mindkét oldalt” megszólító, kitűnő albumot.