Az újjáalakulás apropójául szolgáló, de némiképp csalódást okozó Zeitgeist albumért és a régi tagok hiányáért meglepő módon kárpótlást nyújtott a zenekar élőben megmutatkozó csúcsformája. A Smashing Pumpkins 2007-es koncertjein – köztük júniusban az ausztriai Nova Rock fesztiválon – a közönség egy magát és zenekarát újradefiniáló Billy Corgannel találkozhatott, aki hatalmas fehér palástban, gyógyító rocksámánként, grandiózus színpadi díszlettel és vakító fénytechnikától övezve, egy rövidebb, velősebb, klasszikus Pumpkins-repertoárral állt a közönség elé. Ezzel szemben – ahogy a 2008-as turnészakasz megkezdése előtt a hivatalos honlapon bejelentették – a téli szünetben a Smashing Pumpkins egy tucatnyi dallal bővítette ki a koncertrepertoárt, hogy a zenekar valamennyi időszakát felölelő, s így a 2007-es turnétól jócskán eltérő programot mutathasson be az új évben. Bécsben már egy harminc dalból álló, két és fél órás, mégis intimebb és meghittebb hangulatú műsort kap a közönség. 
 
A Stadthalléba való belépéskor az első döbbenetet az elfüggönyözött ülőszekciók látványa okozza, de maga a küzdőtér is felére van vágva egy függönnyel – maximum négyezer ember lehet jelen (Budapesten vajon mennyien lettek volna?). Pontban fél kilenckor kialszanak a fények és az 1995-ös csúcsmű, a Mellon Collie And The Infinite Sadness dupla album egyik grandiózus darabjának, a Porcelina Of The Vast Oceansnek a sejtelmes nyitányával kezdetét is veszi a koncert. Billy Corgan ezúttal sem okoz csalódást: hosszú, földig érő, ezüstösen csillogó rakott szoknyát visel, egy szürke, ezüst flitterekkel kirakott szaturnuszos pólóval, kopasz fején megcsillannak a pazar koncertélményt biztosító fényeffektek, arcán, mint mindig, szenvtelenség uralkodik, aminek helyét időről-időre egy váratlan vigyor veszi át. A kopasz, hórihorgas androgün űrlény hozza a régi jól ismert teátrális, esetlen, de mégis szeretnivaló Billy-gesztusokat. Mögötte a doboknál ott a jó öreg Jimmy Chamberlin, piros-fehér csíkos matrózpólóban, tüskehajjal, csillogó szemekkel. A színpad bal szélén a D’arcy-utód basszista csaj, Ginger Reyes, aki dögösebb, magabiztosabb és jobban vokálozik, mint elődje, csak épp ő nem D’arcy, a jobb szélen pedig James Iha utódja, a szintén ázsiai beütésű Jeff Schroeder, aki ugyanolyan visszahúzódóan szolgálja Billyt, mint annak idején James, csak épp ő nem James. Mögötte a valóban mellékszerepet játszó turnébillentyűs, Lisa Harriton, aki nincs is mindegyik dalnál a színpadon. 
 
A számokat tekintve pedig egyik meglepetés jön a másik után: az első turnészakasszal ellentétben most egy amolyan ősrajongóknak kedvező „szedett-vedett”, ritkaságokkal megrakott, meglepetéscsomaggá válik a dallista, miközben persze elhangzik szinte minden közismert, nagy Pumpkins-sláger is. A nyitó Porcelina után, a tapsra lehetőséget is alig hagyva, rögtön belevágnak kakukktojásnak számító, elektronikus alapú 1998-as Adore album egyik gyönyörű darabjába, a Behold! The Nightmare-be. Az est első igazi ovációját egy nagy Pumpkins-klasszikus, a Tonight, Tonight kezdő akkordjai váltják ki az egyébként kiábrándítóan mozdulatlan osztrák közönségből. A tömeget néhány tempós új szám – a Tarantula című visszatérő kislemezdal vagy a (Come On) Let’s Go – mellett legfőképp az ínyencfalatok között gondosan elhelyezett régi nagy slágereknek sikerül kimozdítani az udvarias szemlélődésből: a legnagyobb titkos rajongói kedvenc Mayonaise nagy ajándék, a Try, Try, Try, a Today, a Stand Inside Your Love, a hard rockosított Ava Adore és a Bullet With Butterfly Wings alatt pedig menetrendszerűen elszabadulnak az indulatok, a 2000-es Machina albumról való The Everlasting Gaze-nek az a capella kántálásáról nem is beszélve. Az este legnagyobb ritkaságszámba menő meglepetése a Lily (My One And Only), amit a Pumpkins nem játszott az 1995-'97-es Mellon Collie turné óta, de később felcsendül kuriózumként egy 1992-es darab, a Drown is, ami annak idején a grunge színteret díszletként használó Facérok című Cameron Crowe-film egyik betétdala volt. Az új számok közül elhangzik az aktuális American Gothic EP-re került The Rose March, sőt az eddig lemezen meg nem jelent monumentális Superchrist is. 
 
A zenekar két rövid akusztikus blokkal tart pihenőt az este folyamán. A Perfect alatt csak a dobok mögül előkászálódó Jimmy Chamberlin marad Billyvel a színpadon, hogy a billentyűs emelvény szélére ülve, tamburinon kísérje a régi harcostársat (már két évtizede zenélnek együtt, de már rég nem úgy néznek ki, mint a Greatest Hits borítófotóján). Később a Perfect testvérdalának számító 1979 alatt a frontember már teljesen egyedül marad akusztikus gitárjával: „Billy nem hall titeket. Billy csak a hangokat hallja a fejében” – jegyzi meg egy Corgan-vigyorral az arcán, majd belevág a második akusztikus kitérőt nyitó dalba, a Smashing Pumpkins nemzedéki himnuszába, amelynek minden sorát együtt énekli vele a tömeg. Az ezt követő Zeitgeist-kislemezdalhoz, a That’s The Way (My Love Is)-hoz már csatlakozik Billy mögé a billentyűs Lisa is, majd váratlan és meglepő fordulattal egy 1927-ből származó amerikai sztenderd, az 1996-ban egy Smashing Pumpkins-kislemez B-oldalára is felkerülő My Blue Heaven feldolgozása következik, amit Billy a gitárját letéve, már csak zongorahangok kíséretében énekel. 
 
A koncert végén további meglepetések fokozzák a hangulatot: a zenekar 2000-es feloszlása előtt az interneten ingyenesen terjesztett, kiadásra már nem került Machina II album egyik húzódala, a zúzós Cash Car Star, majd a frontember hetvenes évekbeli progresszív és hard rock iránti rajongását jelző Uriah Heep-feldolgozás (Easy Living), ami aztán egy még régebbi Buffalo Springfield-dal, a For What It’s Worth című hatvanas évek végi protest song szövegét használó rövid improvizációba torkollik. A hab a tortán azonban csak ezután következik: a Billy Corgan és Jimmy Chamberlin közötti különleges zenei kapocsra épülő, hosszú, gitárnyúzós, döngölős, hallucinálós dzsemmelés mindig is kötelező zárórésze volt a Pumpkins-koncerteknek (régebben ezt a szerepet a Silverfuck töltötte be), s most ennek a politikus hangvételű új album United States című száma ad terepet, amihez így még stílszerűbb a végén Jimi Hendrix módjára megkínzott amerikai himnusz – a feedbackbe burkolózott kopasz frontember kijön a színpad elejére, egész közel a közönséghez, és mint a régi szép időkben, foggal kezd pengetni. Ez után a végtelennek tetsző 12 perc után a zenészek elhagyják a színpadot, hogy aztán még visszatérjenek egy kétszámos ráadásra. Az első ráadásdal, a lemezre még nem került I Don’t Mind után – a finálé előtt – Billy még néhány szót intéz a bécsi közönséghez. Előbb Johann Strauss keringőivel viccelődik (amihez Jimmy rögtön valcer ritmust kezd ütni), majd komolyra fordítja a szót. „Csak egyetlen Smashing Pumpkins van… Többé nem tűnünk el, többé nem fogunk feloszlani, itt leszünk nektek életetek végéig. Szokjatok hozzá a gondolathoz!” Azzal eljátsszák a Cherub Rockot, és mikor már kísérőzenészei távoztak a színpadról, a Tökfejedelem még marad pár percre, hogy integessen és búcsút vegyen az ő hűséges, de időközben felnőtt alattvalóitól. 
 
 
koncertfotók: Brenda Annerl és Malahovszky László 
 
szöveg: Katona Eszter