Korai jazz-élményeire ültetett lounge-konform kompozíciói dominálják a Lemongrass sokadik albumát is, mely - címével ellentétben - a világ könnyen értelmezhető dolgai között marad, ezzel együtt kimondottan igyekszik a háttérbe húzódni, senkitől sem zavartatva tenni.
A The 5th Dimension egyik nagy erőssége talán az a középszerűség lehet, amivel tizenhét dalán keresztül ellát. Nincsenek kiemelkedő pillanatok sem a hangszerelés, sem a dalszerkezetek terén, ami, ha a lemez vélhető céljait vesszük, nem is feltétlenül akkora negatívum, mint amennyire elsőre hangzik.
Bár még a downtempo megközelítéshez képest is történésmentes albumot szinte felesleges aktív figyelemmel kísérni, ha a háttérből érkezik, képes olyan, dúsnak ható textúrákat hozni, amelyek barátságos közelségében megannyi érdekes dolgot tehetünk: a délelőtti lábadozástól kezdve a délutáni szendergésig.
Gitárral, zongorával és sok más hangszer mellett szaxofonnal támogatott, tompa csengés-bongás, hangmintázott hullámverés, pár hangot használó vibrafon, szuggesztív mondatokat mantrázó női énekhang, kimért és ráérős lüktetés, mutatóba kicsi jazz; az a féle klasszikus recept, amitől az új Lemongrass album egy hangnyival sem lesz több az elmúlt évtized legtöbb, hasonló felfogásban pihentetni igyekvő lemezénél, azok közül viszont legalább a működőképesebb és kiforrottabb megjelenésekre emlékeztet.
A The 5th Dimension egyik nagy erőssége talán az a középszerűség lehet, amivel tizenhét dalán keresztül ellát. Nincsenek kiemelkedő pillanatok sem a hangszerelés, sem a dalszerkezetek terén, ami, ha a lemez vélhető céljait vesszük, nem is feltétlenül akkora negatívum, mint amennyire elsőre hangzik.
Bár még a downtempo megközelítéshez képest is történésmentes albumot szinte felesleges aktív figyelemmel kísérni, ha a háttérből érkezik, képes olyan, dúsnak ható textúrákat hozni, amelyek barátságos közelségében megannyi érdekes dolgot tehetünk: a délelőtti lábadozástól kezdve a délutáni szendergésig.
Gitárral, zongorával és sok más hangszer mellett szaxofonnal támogatott, tompa csengés-bongás, hangmintázott hullámverés, pár hangot használó vibrafon, szuggesztív mondatokat mantrázó női énekhang, kimért és ráérős lüktetés, mutatóba kicsi jazz; az a féle klasszikus recept, amitől az új Lemongrass album egy hangnyival sem lesz több az elmúlt évtized legtöbb, hasonló felfogásban pihentetni igyekvő lemezénél, azok közül viszont legalább a működőképesebb és kiforrottabb megjelenésekre emlékeztet.
Linkek
Kapcsolódó cikkek
2 komment|Szólj hozzá!
Első hallgatás után tőlem is 6 pontos kapott. Nekem nem kellett kritikát írnom róla és minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. Sok szép hang, profin mixelve. Tökéletes háttérzene. Simán a downtempo túl konkrétnak nem nevezhető határain belül, rengeteg kellemes élményt okozva az első őszi külső-belső depihullámok, vagy a városi tömeg-, illeteve gyalogos közlekedés közepette. Kellemes, játékos, csilingelős, merengős.
Igen, kevés újítással. Ez pontlevonást ér. De mert ennyire kiforrott, az újdonság hiányát így kevésbé fájlalom és örülök, hogy pár hónap után eszembe jutott rápislantani az easy listening(vagy ahogy tetszik) áramlatra. Így nekem 8.
Igen, kevés újítással. Ez pontlevonást ér. De mert ennyire kiforrott, az újdonság hiányát így kevésbé fájlalom és örülök, hogy pár hónap után eszembe jutott rápislantani az easy listening(vagy ahogy tetszik) áramlatra. Így nekem 8.
bóbitás
|
2010-09-01 14:46:40
jó kritika. sztem is.
xenosz2
|
2010-09-01 12:26:03
Új hozzászólás
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek