- Mik a terveitek az őszre, folytatjátok a turnét, vagy lazítotok egy kicsit?
 
- Azt hiszem, szükségünk lesz egy kis szünetre. 2009 márciusa óta turnézunk, idestova másfél éve. A terv az, hogy október végéig folytatjuk, majd adunk magunknak egy kis szünetet, hogy visszatérjünk a normál kerékvágásba, mert ez nem az. A turnézás olyan, mintha egy buborékban élnénk, mintha egyfajta zenei cigányok lennénk vagy utazó komédiások, akik egyik városból mennek a másikba, és énekelnek a betevőért. Persze nagyon élvezzük, de akkor is olyan, mintha egy buborékban élnénk. Azt gondolom, annak érdekében, hogy legyen miről írni, ahhoz, hogy újra képesek legyünk elkészíteni egy új lemezt, muszáj egy kis időt azzal tölteni, hogy a saját életedet éled.  
 
- Gondolom, ez abból is adódik, hogy miután a lemezkiadás összeomlott, a legtöbb csapat gyakorlatilag kénytelen turnézni. 
 
- Rengeteg csapatnak kell jóval többet turnéznia, mint néhány évvel ezelőtt, és valljuk be, vannak csapatok, akik mindig is elég silányak voltak élőben. Ők talán kevésbé sikeresek, mint korábban, mert a kutya sem akarja megvenni a lemezeket, viszont turnézniuk kell, amikor esetleg az emberek rájöhetnek, hogy valójában nem is olyan jó zenészek. Mi nagyon szerencsések vagyunk ebből a szempontból, mert mi mindig is annyit turnéztunk, amennyit lehetett, és az egyetlen különbség csak az volt, hogy akkoriban volt bevételünk a turnékból, és volt bevételünk a lemezeladásból is. Most viszont csak a turnézásból van jövedelmünk, de ez még mindig jobb, mint amikor az embernek valódi munkája van. Ha őszinte akarok lenni, nincs nyomasztóbb gondolat számomra annál, mint hogy valaki egy irodában dolgozik. Szóval még mindig nagyon boldog vagyok, hogy ezt az alternatív életformát élhetem. 
 
- Ezt jó hallani! Mit szeretsz jobban, egy meghitt klubban fellépni, egy hatalmas arénában, vagy egy ismeretlen fesztiválon valahol a világban? 
 
- Ezek mind különbözőek. A legijesztőbb talán egy kis meghitt helyen koncertet adni, mert olyankor mindig úgy érzed magad, mint egy aranyhal az akváriumban. Látod a közönség szemét, arcát, a kifejezést az arcukon, az arcizmaik rezzenését, mert annyira közel vannak hozzád. 
 
- Mint jelent számodra az új lemezek készítése, a kifejezés egy formáját, a mindennapi lét részét, vagy egyfajta szükségletet? 
 
- Azt hiszem, hogy nekem és Stefannak patológiai kényszerünk van arra, hogy kifejezzük magunkat és elmondhassuk a világnak a véleményünket a dolgokról. És ismét csak azt tudom mondani, hogy nagyon-nagyon szerencsések vagyunk, hogy az emberek meghallgatnak minket. Sok embert ismerek, akiknek nem volt meg a kontextus, amiben kifejezhették magukat, aminek következményeként esetleg volt egy kis nehézségük az életben, mert nem tudták, hogy mihez is kezdjenek a kreatív energiáikkal. Én a dalszerzésen keresztül fejezem ki, hogy hogyan viszonyulok ahhoz, ami a világban történik. Valójában egyfajta terápiaként működik, emellett katartikus élmény is. 
 
- Ha már a kreatív energiákról beszélünk, az utolsó lemezetek, a Battle for the Sun egy igazi Placebo-lemez, de azért vannak rajta érezhető változások. 
 
- Igen, éppen akkor lábaltunk ki a csapatnak egy sötét korszakából, egy tagcsere után voltunk (2007 októberében Steven Hewitt, a Placebo eredeti dobosa kilépett a csapatból, helyére érkezett Steve Forrset – a szerk.), és ez a lemez egy új kezdetet jelentett számunkra. Az előtte lévő időszakban bizonytalanok voltunk a jövőben, vagy hogy egyáltalán akarjuk-e folytatni, de akkor szerencsére megtaláltuk a megfelelő embert a csapatba, és hirtelen új fejezet kezdődött az életünkben. Az egész folyamat nagyon izgalmas volt, és ehhez hozzájött az is, hogy együtt dolgozhattunk David Bottrill producerrel, ami egyszerűen fantasztikus élmény volt. Fantasztikus producer, aki érti a lemezkészítés, illetve a zenészek kezelésének pszichológiáját. Hihetetlenül ért az emberekhez. David Bottrill szakértelme és az, hogy tudtuk, van jövője a zenekarnak, együttesen nagyon pozitív légkört teremtett, és szerintem ez a fajta pozitivitás hallatszik ki a lemezen is.  
 
- Annyira más volt vele dolgozni? 
 
- Sok producer egyedül dolgozik egész nap a számítógépe előtt ülve, egy csomó géppel körülvéve, aminek eredményeként képtelen az emberekkel bánni, és akkor jön egy csapat az ütős ötleteivel, ő meg nem igazán tudja, hogy mihez kezdjen ezekkel az arcokkal, mert sokkal jobban ért a gépekhez. Korábban rengeteg ilyen emberrel dolgoztunk együtt, és pont ez volt nagyszerű David Bottrill-lal kapcsolatban, akinek akkora tapasztalata volt, és jó pár őrült emberrel dolgozott már együtt, mint például a Toollal, vagy a belga dEUS-szal, igazi csodabogár művészekkel, aminek köszönhetően elsajátította azt, hogyan engedheti kibontakozni a művészeket, hogy önmaguk legyenek, hogy hibázhassanak, és még akkor is képes értékesnek tartani, amikor hibát követsz el.  
 
- Megosztja a zenészeket az, hogy ma már az embereknek nem kell megvenniük a lemezt, mert a számok külön-külön is elérhetők. Te mit gondolsz erről? 
 
- Azt gondolom, hogy egy bizonyos fokig lépést kell tartanod a változással. Tudod, én bakeliteken nőttem fel, jobban szeretem őket, jobban is szólnak, de mégis, húsz perc után fel kell állnod, hogy megfordítsd a lemezt. Sokkal kényelmesebb a kedvenc számaidat feltenni az iPododra. Egyszerűen el kell fogadni, hogy az emberek manapság így fogyasztják a zenét. Ez a valóság. Felhúzhatod magad ezen, vagy megteheted azt, amit a Radiohead, hogy egyetlen számot sem teszel elérhetővé az iTuneson, mert nem akarod, hogy az emberek külön-külön megvegyék a számokat, de én mégis azt szeretném, hogy annyi ember hallja a zenémet, amennyi csak lehetséges. Van bennem egyfajta nosztalgikus-romantikus érzés a letűnt technológiák iránt, de realista is vagyok. Ha a zeneiparban akarsz létezni manapság, akkor kénytelen vagy úgy elfogadni azt, amilyen. Máskülönben az ember kereshet magának egy „rendes” munkát.