...a repülőterek és a backstage-ek sivárságát, és hogy milyen hajnali 2-kor egy hotel szobájában álmatlanul vergődni, miközben körülötte alszik a város. Moby beavatott minket új lemezének részleteibe, fényképezés iránti szenvedélyébe és felborult cirkadián ritmusába. 
 
- Egyszerre jelenik meg legújabb CD-d és egy fotóalbum, mindkettő Destroyed címmel. Hogy jött a fotóalbum? 
 
- Tízéves korom óta fotózok. Nagybátyám a New York Times fotósa volt, és 1975-ben karácsonyra nekem adta régi Nikon F fényképezőgépét. Ez volt számomra a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam. Később aztán megkaptam a lecserélt sötét szoba felszerelését, így megtanultam filmet előhívni is. De sosem éreztem annyira jó fotósnak magam, mint néhány ember, akit ismerek, így leginkább csak saját magamnak fotózgattam, és nem is nagyon mutattam meg senkinek. Aztán néhány évvel ezelőtt pár művész barátomnak mégis megmutattam néhány képemet, akik azt mondták, hogy egész jók, és hogy ki kellene adnom őket. Persze egyből rávágtam, hogy szó sem lehet róla, jártam én már zenészek fotókiállításán, és általában nem valami jók. Az egyetlen dolog, ami miatt most kiadom ezt a fotóalbumot és bemutatom a képeket egy galériában, az, hogy 35 éve fotózok, és rendelkezem sötét szobai háttérrel, nem pedig arról szól a történet, hogy 35 éves koromban kaptam valakitől egy digitális kamerát, és az volt az első élményem a fényképezés terén.  
 

Nagyítás

- Ha már gyerekkorodban is érdekelt a fotózás, hogy lettél végül zenész? 
 
- Valójában ugyanolyan régóta fényképezek, mint zenélek, de mindig is egy dilettáns fotósnak tartottam magam, mert a nagybátyám remek fotós volt, és a családomban volt még egy csomó művész, de profi zenész szerencsére egy sem. Azt gondoltam, oké, az egyik nagybátyám fotós, a másik szobrász, az anyám festő, tehát azok a területek már foglaltak, így nekem maradt, hogy zenész legyek. Valójában azért kezdtem el a zenével foglalkozni, mert a művészetnek semmilyen más formája nem hatott rám olyan erővel, mint a zene. Emlékszem, az első szám, amit valaha is hallottam, a Creedence Clearwater Revival Proud Mary száma volt. Hároméves lehettem, anyám kocsival vitt haza a bölcsödéből, és ment ez a szám, megálltunk a házunk előtt, de addig nem voltam hajlandó kiszállni az autóból, míg véget nem ért. Őszintén, akkor kezdődött el minden, és azóta, 45 évvel később is ugyanannyira megszállottja vagyok a zenének.  
 
- Mire utal és honnan jött az új lemez és a fotóalbum címe?  
 
- Az elmúlt 20 évem jelentős részét turnézással töltöttem, rengeteg időt kell elütnöm reptereken, és utazásaim során mindenhova magammal viszem a fényképezőgépemet. Körülbelül három évvel ezelőtt egyik alkalommal, amikor Torontóba repültem, nagyon sokat késett a gépem, és végtelennek tűnő időt kellett elütnöm a La Guardián. Ahogy ott mászkáltam az üres várótermekben és folyosókon, az egyikben volt egy kijelző, amin az a felirat villogott, hogy „Unattended Luggage Will Be Destroyed” (A felügyelet nélkül hagyott csomagokat megsemmisítjük” – a szerk.) Mivel egy nagyon kicsi kijelző volt, egyszerre csak egy szó volt olvasható, és a Destroyed (megsemmisítve) szócska nagyon vagányan hangzott. Ott álltam előtte vagy öt percig, és akárhányszor felvillant a szó, lefényképeztem, később valahogy érdekesnek tűnt a lemez és a fotóalbum címének, mert azt hiszem, jól passzol a lemez tematikájához. Bárki, aki sokat utazik – sőt még azok is, akik csak keveset – tapasztalhatták már azt az érzést, hogy ott vagy egy reptéren vagy egy hotelszobában, és körülötted minden haloványan ismerős, mégis nyugtalanító. Ott vagy egy reptéren Szingapúrban, és minden teljesen normálisnak tűnik, leszámítva, hogy a cirkadián ritmusod (napi biológia óra – a szerk.) teljesen felborult, nem ettél rendesen, nem aludtál rendesen, túlságosan sok a mesterséges fény, és egyszerűen csak megsemmisítve érzed magad.  
 
- A vocodernek fontos szerepe van az új lemezen. Ennek mi az oka? 
 
- Egész profi karrierem során próbáltam rájönni, hogyan kerekedhetek felül a hiányosságaimon, és az egyik legnagyobb hiányosságom, hogy nem vagyok túl jó énekes. Ha valóban szép énekhangom lenne, biztos, hogy nem használnék hangmintákat, vocodert vagy vendégénekeseket. Amikor hajnali kettőkor dolgozom egy számon, és szeretnék rajta vokált, három lehetőségem van: felénekelhetek én egyfajta egyszerű, naiv énekhangon valamit, bekapcsolhatom a vocodert, hogy keressek egy hangmintát vagy várhatok arra, hogy egy remek énekes bekopogtat az ajtómon. De mivel türelmetlen vagyok, és hajnali kettőkor be akarom fejezni a számot, nem hívhatom fel az egyik barátomat, hogy akkor azonnal jöjjön.  
 

Nagyítás

- Rögtön az első szám egy vocoder looppal kezdődik. 
 
- Amikor lemezt készítek, körülbelül 300 dalt írok, és ezt szűkítem le 15-re, ami persze nem azt jelenti, hogy azok a számok, amik nem kerülnek fel a lemezre, egyáltalán nem jók. A The Broken Places című szám egy furcsa instrumentális szám volt, ami nekem nagyon tetszett, ezért azt gondoltam, hogy rajtam kívül senki másnak nem fog. Aztán lejátszottam néhány barátomnak, akik azt mondták, „hm, ez egész érdekes”. Az tetszik benne, hogy nagyon repetitív és szinte minden eleme töredezett, ami tulajdonképpen passzol a címhez. Azért lett ez az első szám, mert érzelmileg megadja a lemez alaphangulatát.  
 
- Melyik számot írtad ténylegesen egy hotelszobában? 
 
- A The Day (Part 3) című számot például egy spanyol hotelszobában írtam hajnalban. Gyönyörű szoba volt kandallóval, az ablakok pedig egy csodálatos kertre néztek. Hajnal hatkor még egy szemhunyásnyit sem aludtam, és akkor teljesen megbolondultam, és akusztikus gitáron megírtam ezt a számot, felvettem a telefonommal, hazahoztam, és újra felvettem a stúdiómban.  
 
- A Low Hum is egy éjszakai szám. 
 
- Abban a számban az volt a vicces, hogy amikor odaadtam az elektronikus, instrumentális alapot Emily Zuzik barátnőmnek, akkor meg sem mondtam neki, hogy mi lesz a lemez témája, és ő írt rá egy szöveget, hogy milyen egy szállodai szobában hajnal 2-kor. Szóval biztos, hogy látnok! A hangja pedig csöndes, lágy, meleg ebben a számban, ami nagyon nehéz lehetett neki, mert ő egy nagy énekes. Ez a szám úgy hangzik, mint amikor valaki magának énekel a zuhany alatt. 
 
- A másik vendégénekesnő Inyang Bassey.
 
- Inyang négy-öt számban énekel, köztük az egyik jelenlegi kedvencemben, a Rocketben. Ő egy nagyon érdekes énekesnő, egy magas, szoborszerű, gyönyörű afroamerikai nő, akinek tökéletes, szinte Mahalia Jackson stílusú gospel hangja van, de valójában punk rockon nőtt fel. Amikor találkoztunk a Carnegie Hallban, kortárs klasszikus zenei világban dolgozott, és nem igazán ismerte a gospel és soul zenét, mert fiatalkorában Dead Kennedyst hallgatott. Abban a pillanatban, hogy elkezd énekelni, úgy érzed magad, mintha 1945-ben egy kies úton vezetnél Nebraskában, és valami gospelt hallgatnál a rádióban. 
 
Moby-koncert:
Volt Fesztivál, Sopron 
Július 1., 23h