...és egy Hurts koncertért simán hajlandó órákat autózni.
 
- Kezdjük az elején. Egy magyar-angol szakos diákból hogyan lesz híradós?  
 
- Az élet hozta így (nevet). Annak idején még megrögzötten tanár akartam lenni. Kiállni a katedrára, és megváltani a világot, legalább annak a szűk közösségnek, aki nekem ott adatik. Ez abban a korszakban volt, amikor a Holt költők társasága futott a mozikban, és én elhittem, hogy könnyen taníthatóak a diákok. Olyan pedagógia módszerekkel, amiket Robin Williams is alkalmazott. Aztán 1992-ben elindultam az Országos Kazinczy versenyen; akkor még magyar-angol szakos voltam az ELTE-n, és úgy hozta a sors, hogy megnyertem. Szinte még fel sem ocsúdtam, odalépett az akkori tévétől egy szerkesztő, és feltette a kérdést: nincs-e kedvem a tudásomat kamatoztatni a híradóban? Amikor húszéves fejjel ezt a kérdést hallod, akkor dobsz egy hátast, és rávágod, hogy dehogynem. A tanári pályakép pedig szépen lassan elhalványult, mivel a tévézés közben olyan behatások és impulzusok értek, amik biztossá tették bennem, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Nagyon bele lehet szeretni a szakmába, ha Pakisztánban, Izraelben vagy Londonban forgatsz, miniszterelnökök adnak neked interjút, vagy éppen Tokióban audiencián fogad őfelsége Akihito császár.  
 
- Tíz év után már nem csak este, hanem reggel is találkozhatnak veled a nézők. Melyik műsor kedvesebb a számodra mostanában, a Mokka vagy a Tények? 
 
- A Tények tizennégy éve a – mondjuk úgy – első szülött gyermekem, mindenekfelett álló, nagy szerelem, ez nem is kérdés. A Mokkánál viszont – azt szoktam mondani - végre meg tudom mutatni az embereknek, hogy van lábam (nevet). Szeretem benne, hogy lehet humorizálni, könnyedebben beszélgetni, és így az emberek szemében a „szikár híradós”, aki minden este rezzenéstelen arccal elmondja, hogy mi történt aznap, egy picit emberibbé válik. Ilyen tekintetben nagyon sokat segít nekem a Mokka, mondjuk úgy, a médiabeli önazonosság meghatározásában, hiszen így azért látszódik, hogy a híradós szikárságom mögött is komoly és mély érzelmek vannak.  
 

Nagyítás

- Ha hirtelen váltanál, merre folytatnád?  
 
- Egyértelműen írnék. Három éve írtam egy regényt... 
 
- A Pilátust játszani... 
 
- ...így igaz, ez a címe. Már az első évben kijutott a Frankfurti Nemzetközi Könyvfesztiválra, úgy, hogy a magyar grémium – akik kiválasztják, hogy milyen könyvek képviseljék Magyarországot – méltatott bizalomra. A legjobb első regényes művek között tartották számon, ami nagyon erős szakmai visszajelzés volt.  
 
- A Szigeten többen látták, hogy az első sorokban tomboltál a Hurts koncertjére. Pár napja mi is az ő bécsi koncertjükön futottunk össze, és fixáltuk le ezt az interjút. Miért pont ez a „depis” zenét játszó együttes áll most közel hozzád?  
 
- Alapvetően a Fekete Lyuk nemzedékéhez tartozom. Mind a mai napig a Pál Utcai Fiúk, Lovasiék, Mátyás Attila vagy Legát Tibor a zenei viszonyítási alap nekem. Mégis, ebben a fázisomban, amikor egyedül élek, több időm van átgondolni az elmúlt éveimet. Mit hibáztam és azokból mit lehetne kijavítani. Ezekhez a gondolatokhoz nem segítenek hozzá a könnyebb vagy inkább könnyedebb, bulizósabb dalok. A Hurts együttes – a két, nálam 15 évvel fiatalabb gyerek – furcsa zenei és szövegbeli bölcsessége azonban tényleg nagyon megérint. Bárhová elmennék a koncertjükért (nevet).  
 
- Egyébként melyik a kedvenc fesztiválod?  
 
- Egyértelműen a Volt fesztivál. Emberléptékű az egész a méretei miatt, meg egyébként is nekem örök szerelem, már a legelső fesztiválon ott voltam, amikor a szervezők még a soproni régi sportcsarnokban rendezték, ahol a kis alagsor egyik eldugott szobájában egy kisebb dobozból szedték össze és számolták a bevételt , és aggódtak, hogy fedezi-e a pénz a fellépőket (nevet). Azóta csak kétszer nem voltam, az egyik egy magyar vizsga okán volt 90-es években, a másik a kisfiam születése miatt hat évvel ezelőtt. Viszont egyévesen már vittem a fiamat, igaz, akkor még magára a fesztiválra nem, csak Sopronba. Kétévesen viszont már a fesztivál területére is bevittem, és azóta mindig. Újabban egyébként délelőttönként nagyon jó gyerekprogramokat lehet találni a Volton, idén az Alma együttes koncertjét szerettük a legjobban.  
 
- A kisfiaddal, Balázzsal, mik a legkedveltebb apa-fia programok?  
 
- Egyrészt mostanában a mozi, mert már szívja magába nemcsak a rajzfilmeket, hanem a félig animációs, félig hús-vér szereplőkkel ellátott filmeket is. Érdekes, hogy amikor kijövünk egy film után, nem arról kezd beszélni, hogy az egyik főhős hogyan tolt ki a másikkal, hanem már képi meglátásai is vannak. A másik nagy kedvencünk az a Soprontól egy köpésre található osztrák mesepark, ami hihetetlen élményeket ad. Megunhatatlan, egy évben legalább négyszer elviszem oda Balázst. A harmadik kedvelt programunk az uszoda, mivel kiskora óta rajong a vízért.  
 

Nagyítás

- Mitől lennél a legboldogabb mostanában?  
 
- Talán attól, ha a regényemnek, amit én ugye trilógiának álmodtam meg, elkészülne a második, pár év múlva pedig az utolsó része.  
 
- Miért fontos ez neked ennyire?  
 
- Azért, mert azt gondolom, hogy egyetlen egy lényeges dolog van itt ebben a földi létezésben: az alkotás. Az, hogy az ember hogyan idegeskedik a mindennapokban, az ahogy ácsorog a dugóban, ahogy hajtja a pénzt, az mind nem marad fönt. Az alkotás az egyetlen, a korlenyomat, amit leírunk, képviselünk, amit mások később olvashatnak, megnézhetnek, meghallgathatnak, ez marad utánunk. Akkor lennék a legboldogabb, ha a következő két rész is elkészülne. Akkor azt gondolnám, hogy nemcsak elvettem a világból és habzsoltam belőle, hanem vissza is tudtam adni. Számomra ez nagyon fontos, mert az egyensúly csak úgy van meg, ha az ember úgy éli az életét, hogy nem csak elveszi a jó dolgokat, hanem hozzá is tesz a mindennapokhoz.