Johnny Lloyd (ének, gitár), Dan White (gitár), Miguel Demelo (dob) és Jim Cratchley (basszus) négyese tavaly nyáron mutatkozott be a Sappho című kislemezzel. A The Kooks és a Kaiser Chiefs turnéján előzenekaroskodó banda aztán megjárt olyan fesztiválokat, mint a Reading, a Leeds vagy épp a Victoria parkban rendezett Underage Festival és a Field Day. Persze a hájpra mindig kapható brit szaksajtó azonnal piedesztálra is emelte őket, mondván, hiába éljük az énekesnők meg a hálószobazenék korát, a rakkenroll túlélésének szempontjából fontosnak tekinthető kísérletek továbbra is a garázsokban folynak.

A Baby kapcsán mi mégsem kiáltunk heurékát. Azt meg főleg nem értjük, hogy a New Musical Express-nél miért kellett 9 pontot adni erre a gyermekbetegségektől szenvedő, nem túl összeszedett, viszont állati tolakodó lemezre. A Tribes egyelőre a délutáni sávban játszik, ami jobb, mint a matiné, de igen távol áll a főműsoridőtől. A hatások a Nirvana, a Pixies meg a Pavement, a hatásfok közepes. Ez egyrészt abból fakad, hogy a dalok csak ritkán képesek fenntartani az érdeklődést, magyarul nem jók, másrészt attól, hogy Johnny Lloyd affektálása egy idő után taszító.

Pedig energia van itt bőven, a ragadós glamriffek is rendben vannak, sőt még az is, hogy néha egészen nyilvánvaló a T. Rex-plágium, de sajna a merészség és a fiatalos lendület nem párosul jó dalszerzői vénával. Ha szemetek akarnánk lenni, a régi vicc szerint azt is mondhatnánk, hogy a Tribes a legrosszabb kombináció: náluk a tehetségtelenség szorgalommal párosul. Ugyanakkor ez így nem igaz, mert kapunk pár egészen ígéretes számot is.
 
Ezek között mindenképpen előkelő helyet foglal el a leszbikus történetre kihegyezett Sappho. További voks jár a nyitó, Pixies-kopi Wheneverért, a killers-es Corner Of An English Fieldért, a hanyag The Libertines-nosztalgiáért, meg a britpop dicsőséges éveire visszatekintő We Were Childrenért.