Az Accept a német teutonic thrash metal mozgalom (a germánok válasza az amerikai nyugati és keleti parti thrash-mozgolódásra) egyik legismertebb zenekara volt. A térség rendkívül produktív színtere olyan feledhetetlen bandákat termelt ki a villanygitárok szerelmeseinek legnagyobb örömére, mint a Sodom, a Kreator, a Destruction vagy a vicces nevű Holy Moses, és egy darabig úgy tűnt, hogy a második világháború után a fritzek másodszor is rabigába döntik Európát.

Ennek a zenetörténelmi eseménynek - ha máshol nagyon nem is - késdobáló kocsmákban vegetáló ősrockerek hulladékká kopott farmerkabátjain még láthatjuk a mementóit felvarrók formájában, alapvetően azonban az a helyzet, hogy az elmúlt évtizedek kicsinálták ezeket az együtteseket. Az Accept is tetszhalott állapotban pihent jó ideje, utolsó sorlemezük tizennégy éve jelent meg, most azonban mégis úgy döntöttek a régi harcosok, hogy felveszik fegyvereiket, és megmutatják új idők új fiainak, hogy mi is az a true metal.

A Blood Of The Nations a zenekar tizenkettedik sorlemeze, a felvételek az angliai Backstage stúdióban készültek, a producer pedig a zenekar régi rajongója, Andy Sneap volt, aki korábban dolgozott már a Megadeth-tel és az Exodus-szal is. Az új lemez azért rendhagyó, mert a zenekar "legendás" énekese, a németek Paksi Endréje, Udo Dirkschneider helyett Mark Tornillo énekel rajta. Udo jó ideje saját magáról elnevezett együttesében krákog, így a reuniont sürgető bandatagoknak új pacsirtát kellett találniuk. Így került a képbe Mark, aki korábban a TT Quick nevű zenekarban énekelt, ami szép és jó, de a rajongók egy emberként kaptak fémszívükhöz a hír hallatán, azt firtatva: mit ér az Accept Udo nélkül? A válasz minden bizonnyal az, hogy pont annyit, mint vele, mert Tornillo próbálja az ő témáit hozni, másrészt pedig a dalok olyan fantáziátlanra sikerültek, hogy se vele, se nélküle nem lenne érdekesebb a friss kiadvány.

A német metálexpresszre egy zsíros riff kíséretében szállunk fel, és van szerencsénk azon nyomban találkozni is ezzel a furcsa hanggal, amit sem éneknek, sem visításnak nem lehet nevezni. Az Accept riffgyára még mindig kreatív, a dalok minden jellegzetességet magukon viselnek, amiért szeretni vagy utálni illik az együttest. Az mindenesetre biztos, hogy keményebb dalok születtek, mint az 1996-os Predator idején, így az ortodox rajongók jobban örülhetnek.

Olyan himnusz persze nincs, mint a Balls To The Wall, és már soha nem is lesz. Van viszont helyette durván Megadeth-es The Abyss, a Locked And Loaded a speed metal függőknek lesz jó löket, a Kill The Pain patetikus sirató, a Teutonic Terrornak pedig a címe is olyan vicces, mint maga a jelenség, hogy ezek a srácok mennyire komolyan veszik a heavy metalt.

A Blood Of The Nations rohadt hosszú lemez a maga 72 percével, így a végére olyan érzésünk van, mintha ugyanaz a dal menne körbe-körbe, és ezen a többszöri hallgatás sem segít. Másrészt viszont olyan, mintha ez egy megmaradt, középszerű thrash album lenne a nyolcvanas évekből, és aki túl tudja tenni magát azon, hogy a naptárban 2010 olvasható, az akár örömmel is fogadhatja a germánok visszatérését.