Mert akkor lapozgassatok metál-szaklapot, mondhatnánk, ha nagyon lazára akarnánk venni. De nem akarjuk. Az alapok ugyebár egyértelműek: valamikor 1993 táján a négy klasszikus zenei képzettségű finn csellista metálra adta a fejét, aztán nekiállt Metallicát döngetni, a világ meg csak állt tátott szájjal, hogy akkor ez most mi is?

A leesett áll pedig messziről nézve akár ásítozásnak is tűnhet egy idő után, úgyhogy kicsit csavarodik a képlet, némi dob, meg (szentségestörés!) gitár is bekerül a képbe, fícsöringek dögivel, a tagok meg ki- és belépnek - szóval rockzenekarosdi van, annak minden kellékével.

És a kellékeket nézve aztán a tréfához már végképp nincs kedvünk: a limitált kiadásban két plusz számmal és egy élő DVD-vel is megspékelt 7th Symphony a zenekar régi énjét idéző pillanatokban (a háttérben) még csak-csak fogyasztható muzsika, de modernebbre hangolt pillanataiban (mint például a Gavin Rossdale-lel közös End Of Me, vagy a Brent Smith énekével súlytalanított Not Strong Enough) a szimfonikus metál igazi tucattermékeinek egyike. Lúdtollat elő, jöhet a visszavágás!