Másrészt rendezőként önmagára osztotta a főszerepet.

Az eredeti Frankenstein-történet sem elsősorban az ijesztgetésről szól, hanem a teremtő ember „istenkísértő gőgjéről”, és ki mintázná meg jobban mindezt napjankban, mint egy közép-európai színházi és filmrendező. Az illető, bizonyos Viktor új projektjéhez keres főszereplőt, de nem ám ismert színészt, hanem ártatlan képű fiatal amatőrt – ami így leírva kissé pedofíl csengésű –, és a kasztingot egy elhagyott, lerobbant bérházban tartja, amitől olyan k-európai az egész. Lézengnek is az udvaron Tarr Béla-filmekből szökött statiszták, de a szerepet egy intézetből szökött kamasz fiú kapja meg első blikkre, de itt a csavar: ő nem szereplőválogatásra érkezett, hanem anyját keresi, aki a ház utolsó lakója. Az újabb fordulat pedig ott jön, hogy a szituációs gyakorlatba kényszerített srác akaratlanul is szörnyű bűnt követ el – az elsőt egy hosszú sorban –, a rendező pedig nem más, mint az apja, aki eddig nem is tudott a létezéséről.

A természetesnek korántsem ható felállásból a mostanában kissé Kovács Lajosra hajazó Mundruczó pár mogorva szereplővel egy szándékoltan klausztrofób hangulatú, sokatmondó hallgatásokból és csikorgó párbeszédekből felépített történetet épít ki, amely legalább annyira szól a kinti műértőknek, mint a hazai közönségnek – nyilván nem véletlen, hogy a filmet beválogatták a cannes-i filmfesztivál 2010-es hivatalos versenyprogramjába is.